Január 19. és 26. közötti napok ismét az ökumené jegyében teltek Tiszakécskén is. A mindkét közösség részéről igen várt alkalmak helyszínéül hétfőtől szerdáig a katolikus, csütörtöktől szombatig pedig a református templom szolgált. A hét mottóját, és programtervét idén a máltai keresztények állították össze, a vezérgondolat egy, az Apostolok Cselekedetéből vett idézet volt: „…nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk…” (ApCsel 28,2) A történet Pál apostol tengeren átélt hányattatásairól, egy hatalmas vihar korbácsolta hullámokról, és a hajó legénységének viszontagságos napjairól szól, míg végül mind partot érnek.

Máté-Hunyadi Alexandra igehirdetése nyitotta meg a közös együttlétet, aki az élet viharairól említést téve építő gondolatait így summázta: „Sose vond kétségbe a sötétség idején azt, amit Isten kimondott a világosságban!”

A hét második napján Kecskemétről,
Feczák László görögkatolikus parókus jött el közénk, hogy a belső reménység fontosságára hívja fel figyelmünket. A tanításban felcsendült Ady Endre lelket melengető verse is: „Mikor elhagytak,/ mikor a lelkem roskadozva vittem,/ csöndesen és váratlanul,/ átölelt az Isten.”

Szerdán Máté Csaba, az ókécskei közösség lelkipásztora szólt hozzánk, a félelemnél is erősebb hit megtartó erejére irányítva figyelmünket. Tudjuk-e vajon, hogy a Bibliában 365 alkalommal fordul elő az a bátorítás, hogy „Ne féljetek!”? Az év minden napjára, s így az egész életünkre vonatkozóan elhangzik egy buzdító és vigasztaló mondat Isten szájából.

(a galéria után a cikk folytatódik)

Csütörtökön Kovács Ferenc atya, a kecskeméti Szentcsalád templom káplánja szolgált körünkben, aki az emberség jelentőségét domborította ki beszédében. Elnézve a történetbeli hajótöröttek közösségét volt köztük mindenféle rangú és beosztású ember. De a legfontosabb, hogy „rangok és cafrangok”, címek és titulusok nélkül mindegyikük ember, s így nézve (különösen a viharok idején) testvér is!

Kis János evangélikus lelkész, ugyancsak a megyeszékhelyről érkezett közénk, hogy a vendégszeretet lényegéről és életünkre gyakorolt jótékony hatásairól szóljon. Egy evezőlapátot is hozott magával szemléltetésül, érzékeltetve, hogy a nehézségek közepette nem elég csak a csodára várni, nekünk is kell küzdenünk a megmenekülésért a „part felé evezve”.

A testvéri együttlét szombaton zárult, ahol Tamás atya, mint a Szentháromság templom plébánosa szólt a Krisztushívők közösségéhez, napi témánk, a megtérés jegyében. Bódás János: Valamit nem értek című írásának szívhez szóló gondolatait is idézve, a megújulás, az eltávolodás utáni visszatérés fontosságáról, a folyamatos önreflexió jelentőségéről és ennek tükrében önmagunk megjobbításáról tett tanúságot. Sokunk örömére és gyarapodására szolgáltak az imahét Istentől megáldott napjai, melyet a két presbitérium tagjai egy finom vacsorával koronázhattunk meg református testvéreink vendégszeretetét élvezve, akik „nem mindennapi emberséget tanúsítottak irántunk!”

Bódás János: Valamit nem értek

Régóta ismerlek már Istenem,
S egyre halkulnak bennem a „miért”-ek.
De homályos elmém bárhogy derül is,
valamit most sem értek.

Tudom, szereted minden művedet,
mert minden műved nagyszerű, remek.
Szereted a virágot, hisz színében
a mennynek színei tündöklenek.

Szereted a csillagot: tiszta, fényes.
A követ is: ház lesz, véd, menhelyet ád;
a harmatot, a forrást: makulátlan,
s mert szótlanul terem, a füvet, s a fát.

Az állatot, mert törvényed szerint él,
s mint az ember, testvérbe nem harap;
a szitakötőt, fecskét, sast, galambot,
méhet és minden zümmögő bogarat,
mik a szivárvány száz színét ragyogják,
s himporuk, pelyhük, tolluk lágy, puha;

szereted a gyermeket, mert arcán
az ártatlanság égi mosolya.

Szép minden műved, hát hogyne szeretnéd,
Gyönyörködsz benne, mind, mind értem ezt!
De engem, aki szégyenedre válok,
ezt nem értem, hogy engem miért szeretsz?!