Egy paptestvérrel és egyben kedves barátommal folytatott telefonbeszélgetés alkalmával fogalmazódott meg bennem a gondolat: annyira nehéz,- különösen ezekben a napokban – mit kezdeni a nagyszombati várakozással, amikor döbbent csend telepszik az óráimra, s még a világ is elcsendesedett körülöttünk, tekintettel a járvány okozta körülményekre. Jézus, elszenvedve a kereszthalált már sziklasírban fekszik, ám hamarosan felragyog a feltámadás fénye, s megvirrad húsvét hajnala, melyen a „Sol Invictus”, vagyis a „Legyőzhetetlen Nap”, Jézus Krisztus, a világ világossága győzelmet arat a halál és a bűn sötétsége felett! Ebben az örömteli, és gyermeki izgatottsággal teli várakozásban telnek a nagyszombatjaim, mindig több okot érezvén az örvendezésre, mint sem a szomorkodásra. Hiszen ott visszhangzik a szívemben Pál apostol életerős és reményteli igehirdetése az első korinthusi levélből: „Teljes a diadal a halál felett! Halál, hol a te diadalod? Halál, hol a te fullánkod? (…) Hála legyen Istennek, aki a diadalt adja nekünk a mi Urunk Jézus Krisztus által!” (1Kor 15,54d-55.57.)
 
Nagyszombat estéjén végzi az Egyház húsvét vigíliájának szertartását, mely a leggazdagabb és ennél fogva leghosszabb liturgiánk is. Az erre való felkészülés évről évre komoly odafigyelést kíván, ennek köszönhetően az idő nagy részét én is az Isten házában töltöttem, többször is átgondolva, modellezve, hogy mikor, hol, mi fog történni. Ezen még az a tény sem változtatott semmit, hogy idén a megváltott világ e becses ünnepe a hívő közösség fizikai részvétele nélkül zajlott. Néhány kilométer benne volt már a lábamba, amit ezen a 30 méteren tettem meg, a templom és a plébánia között ingázva.
 
A nagy rohangálásban egyszer csak csengőszóra lettem figyelmes. Az ajtóhoz érve meglepetten, de örömmel láttam egyik kedves hívünket, már épp indulóban volt, pedig éppen, hogy csak megérkezett. Levelet is írt arra az esetre, ha nem találna idehaza, de így szóban adta át az üzenetet, s milyen jól tette! Könnyekig hatódva nyújtotta felém a kis csomagot, hangot adva fájdalmának, hogy milyen nehéz most mindnyájunknak, hogy távol kell maradnunk a szeretett templomtól, a szentmiséktől, a csodálatos, lélekemelő és szívet melengető liturgiáktól. S közvetve az is nehéz most, hogy elmaradnak az örömteli találkozások, úgy az Úr Jézussal a szentáldozásban, mint a szentmise utáni beszélgetések a templom előtt. Most minden gesztus, a legapróbb is, kezdve a kézfogástól, a kedves idős ismerős vállának megsimogatásán át az elköszönésig, nagyon hiányzik. Bizony, nekem is eszembe jutott, hogy mennyire eltűntek a vasárnapjaimból a szavak, melyeket sokszor talán magunkba feledkezve mondtunk ki egymásnak: „Jó egészséget!”, „Isten éltesse Pista bácsi!”, „Óvatosan hazafelé Margit néni!”, „Gyertek máskor is Hobbitok!”, stb. Nem könnyű ez most sokunknak!
 
Azt már csak én teszem hozzá, hogy mindeközben napi szinten, zsúfolásig telnek meg a boltok és szupermarketek, egymás nyakán szuszognak a kedves és kedvetlen vásárlók, hosszú sorok kígyóznak a pénztárnál a biztonsági távolsággal mit sem törődve! Ez talán nem rizikófaktor? Csak a templom jelent kockázati tényezőt? Miért az Istent tettük félre azonnal? Ilyen gondolatokkal állok az előtérben, magam is meghatódva, a kezemben két tányérral. Az egyiken finom húsvéti falatok ízlésesen elrendezve: főtt tojás, kolbász, füstölt sonka, sajt. A másikon házi sütemény. Hálával a figyelmességért köszönök el jótevőmtől, áldott húsvétot kívánva. Leteszem a két tányért a konyhaasztalra, és, ahogy nézem a finom falatokat, jut eszembe: én ma, valójában három tányért kaptam! S mind közül a „harmadik tányér” a legfontosabb. Szívjóság, törődés, részvét és imádság van rajta! Hiszen nem csak kenyérrel él az ember! Mit sem érnek a finom étkek, a terített ünnepi asztal, a jó borok, ha nincs kivel megosztanunk azokat! Avagy jobban esik a falat, ha közben nem feledkezel meg másokról!
 
Kedves tiszakécskei testvérek! Úgy hiszem, hogy ez a harmadik tányér nem hiányozhat egyikünk életéből sem! Sokkal boldogabbak lehetünk, ha az én tányérom nálad lehet, s a tiéd nálam! Rajta értékes tartalommal, szívnek és léleknek kedves falatokkal. Legyen így! Köszönöm a „tányérjaitokat”!
 
(Tamás atya gondolatai a Kécskei Újság április 22-i számában jelentek meg)