Bevallom töredelmesen: van egy rossz szokásom! (Nyilván akad több is, sajnos, de most erről szeretnék szólni egy keveset.) Amikor az oltárgyertyákat gyújtom meg a liturgiák előtt templomunkban, a már leégett, s ilyetén haszontalan gyufaszálakat mindig ugyanabba a skatulyába teszem vissza, a még épek közé. Ennek legfőbb oka legtöbbször a kényelmesség, részint pedig a kapkodás, ha időszűkében van az ember. Ám, ahogy telik a doboz az üszkös fadarabokkal, sok bosszankodásra és elégedetlenkedésre ad okot meglelni a használható szálakat a megfeketedett hulladék között. Sokkal célszerűbb lenne az elhasznált és így már semmi egyébre nem alkalmas részeket egy másik, már üres dobozba gyűjteni, vagy egyenest a kukába száműzni. Mégis, hiába tudom, mégse teszem. Ismerős a jelenség kedves olvasó?
 
Szent Pál, a népek apostola mindenkorok emberének szívéből felszakadó sóhajtással jelenti ki: „…készen vagyok ugyan akarni a jót, de arra, hogy tegyem is, nem vagyok képes.” (Római levél 7,18c) Avagy az elmélet rendben van, de a gyakorlat hibádzik! Ki kell hát húzni a gyufát! No, nem abban az értelemben, ahogy ezt gyakorta emlegetjük a rosszcsont gyermekek, vagy szemtelen kiskamaszok, esetleg a türelmünkkel folyton visszaélő családtagjaink kapcsán. Ki kell húzni az értékes részeket az értéktelen selejt közül. Tisztán kell látni mi, hova tartozik, és azt is, mire van szükségem, mi az, ami használ, és hol keressem azt! Talán észrevetted kedves olvasó, hogy már nem is csak és kizárólag a gyufás skatulyáról beszélek. Sokkal inkább az életnek nevezett kalandról, s benne az emberről (rólad, rólam, mindnyájunkról).
 
A fenti példa mintájára ugyanis vannak értékes és hasznos, mások szolgálatában eredményesen kamatoztatható, és vannak haszontalan, semmire sem jó, leginkább csak bosszankodásra és zúgolódásra való, értéktelen részei földi zarándoklásunknak. Mert hiába a felismerés, ha a leégett szálak mégiscsak az épek között kötnek ki! Látva ezt az érthetetlen vergődést, sokszor megfogalmazódik bennem a kérdés: mégis mi a terv? Mégis mitől remélünk változást, miért gondoljuk, hogy tőlünk függetlenül jobb lehet az, amin eddig mi sem voltunk hajlandóak változtatni? Sajnos sokkal szívesebben hivatkozunk mások hibáira, gyengeségeire, a környezetünk hiányosságaira, az ideálisnak gyakorta nem mondható körülményekre, vagyis sokkal lelkesebben keressük a szálkát a másik szemében, miközben a mienkben ott a gerenda! (vö. Lukács 6,41!) Ezért is mondja az egyik bölcs sivatagi atya: ha hibákat keresel, tükröt használj, ne távcsövet! Bizony, ha tükörbe nézünk, nem mindig azt látjuk, amit szeretnénk. De ahelyett, hogy kikozmetikáznánk a valóságot, igyekezzünk javítani a javítandón!
 
Mostanában sokunkat foglalkoztat a kérdés: mi lesz, amikor ez a járvány levonul? Hol és hogyan folytatódik az életünk? Tanulunk-e vajon a jelen állapotokból? Megbecsüljük egymást, a másik munkáját, igyekezetét, elismerjük-e szorgalmát, megtapsoljuk-e az értünk továbbra is küzdőket? Odafigyelünk-e az idősekre, bekopogunk-e az ajtajukon, hátha szükségük van valamire? Rá tudunk-e majd csodálkozni a természet szépségére, és vajon meg tudjuk majd becsülni azt? Mi változik, ha semmi nem változik? Ha a haszontalan részeket továbbra is megtűrjük, miért lenne jobb bármi is? Ha a pazarlás és a leselejtezés kultúráját építve, meglopjuk az Isten alkotta világot, pofátlanul a dűlőutak mentén és az erdőinkbe borogatjuk le a szemetünket, ingerülten levillogjuk az előttünk haladókat, ész nélkül száguldozunk több milliós „koporsókban”, és az anyagi javak bűvöletében megfeledkezünk az igazi értékekről, ha a „valami” fontosabb lesz számunkra, mint a „valaki”, és az Úristent is csak akkor szólongatjuk, amikor már baj van, addig meg csak káromoljuk vagy tagadjuk, mégis mi változna???
 
A Magyar Tudományos Akadémia egyik virológusának szavait hallgattam a napokban, aki szerint a járvány után nem fellélegeznünk kell, hanem berendezkedni a hasonló élethelyzetekre, hiszen mindez már csak okozat! A bolygónk válasza az ember ámokfutására! De a reményünk egy szebb világról mesél, és egy jobb emberiségről, aki nem kiborul a nehézségek láttán, hanem leborul, kérve a gondviselő Isten erejét, Szentlelke világosságát, hogy a szeretetből szeretetre teremtett alkotása betölthesse hivatását a földi vándorlásban. Most tehát nem az az elsődleges kérdés, hogy milyen világban élünk, hanem, hogy hogyan! „Imádkozz úgy, mintha minden Istenen múlna, és cselekedj úgy, mintha minden csak rajtad múlna!”
 
(Tamás atya gondolata a Kécskei Újság április 29-i számában.)