Húsvét 5. vasárnapjának evangéliumában Jézus a fenti bátorítással fordul kétségek között vergődő apostolaihoz. Ennek kapcsán fogalmazódott meg bennem a kérdés: mi az én nyugtalanságom oka 2020-ban? Mindnyájan magunkénak érezhetjük e felvetést, ugyanis nem telik úgy el nap (sajnos!), hogy valami ne nyugtalanítson bennünket. Vírushelyzettől függetlenül kínálkozik az alkalom és ok az idegeskedésre, aggodalmaskodására, borúlátásra. Ki-ki ismeri a saját zaklatottságának hátterét, a kérdés, hogy mit kezd vele, hova fordul tanácsért, mitől tud megnyugodni! Úgy hiszem, hogy világunk, csak ideig-óráig tartó megoldásokat kínál a nehézségek leküzdésére, s azokból nem egyszer igen sokat, a hatást fokozandó.
Vannak, akik a napi kávé adagjukat növelik meg a cél érdekében, a dohányosok serényebben gyújtanak rá egy újabb cigarettára, autóban ülve, vagy munka mellé hangosabban szól a zene, sokszor valósággal bömböl és durvul a muzsika a feszültséget oldandó. Van azonban, akit a sport, a mozgás öröme „kapcsol ki”, s kifejezetten a zavartalan természet csendjét keresi, a háborítatlan erdők, mezők, vizek közelségét. Van, aki hosszú perceket hasal a fűben egy teleobjektív mögül várva a fotótémát, mások valamivel aktívabban, húsz, harminc percenként újracsalizva pecáznak a nád tövében, vagy a csónak tatjáról. Van, aki ki sem mozdul otthonról (nem csak az utóbbi hetek tilalma miatt!), s egy jó könyv vagy keresztrejtvény társaságában, esetleg terítőt hímezve, horgolva, gobelinezve szenteli meg a rendelkezésre álló időt. Sokaknak kertjük, virágaik szépsége, s a róluk való gondoskodás ad örömet, megelégedést, s feledteti velük a mindennapok kihívásait. Akad, aki a maga és mások örömére finomakat süt, főz, akár a szabad ég alatt, s egy kempingszékről szemléli a világot a bográcsban rotyogó halászlé gőze mellett.
Hosszasan lehetne sorolni, ki és hogyan tud megnyugodni, milyen rendszer van az életében, melynek köszönhetően, kellő gyakoriság mellett remélheti lelkének nyugalmát, békéjét. De ebben a világban minden múlandó. Mert a pillanat varázsa egyszer véget ér: elfogy, megfárad, tönkremegy, besötétedik. Az Úr ígérete és bátorító szavai azonban örökkévalóak! „Ne nyugtalankodjék a szívetek! Higgyetek az Istenben, és bennem is higgyetek! Atyám házában sok hely van!” (Jn 14,1-2.) E soroktól ihletődve világlott fel szívemben a hálás felismerés: köszönöm Uram, hogy gondod van rám (s nem gond vagyok a számodra)! Köszönöm, hogy helyet készítesz nekem a mennyek országában, de már itt, e nehézségekkel barázdált, mégis megannyi őszinte, boldog pillanatot és örömöket tartogató, évtizedekben mérhető földi vándorlásban is! Mindnyájunknak fontos ugyanis, hogy a helyünkön legyünk!
Tőlem is sokan kérdezik a mai napig, – noha már harmadik éve annak, hogy Isten kegyelméből Tiszakécske az otthonom – főként ritkán látott ismerősök, barátok, hogy: „atya, milyen a helyed?” S tudom, hogy nem arra kíváncsiak, hogy mekkora a plébániakert, vagy milyen a kilátás a szobám ablakából. Hanem, hogy a helyemen vagyok-e! Hogy a saját életemet élem-e, és ki tudok e teljesedni, bontakozni ott, ahol vagyok! Hogy hálás szeretettel tudok-e lenni a Gondviselő Isten felé, amiért az vagyok, aki! Keresztény emberként és Krisztus szolgájaként hittel vallom: ott az én helyem, ahol Jézus van!
Az Ő közelében vagyok a helyemen, s, ha az Ő közelében tudok és akarok lenni, akkor másik két, fontos dolog is a helyén lesz: a szívem és az eszem! Előbbi az együttérzés képességét jelenti, a „részvétel” lehetőségét mások életében, különösen a nehézségeikben, utóbbi pedig azt a józan és következetes lényeglátást és bátor belátást, amellyel az evangélium igazságát képviselem a divatos, és sokszor abnormális irányzatoktól összezavart világban!
Ferenc pápa egy korábbi tanítása került elém a napokban, mely szerint „Jézus ki akar jutni a templomból!” Hiába szeretnék sokan hívőstől, mindenestül bezárni oda (és még a templom harangjait is elhallgattatni), Jézus ki akar jutni! De nemcsak, és nem elsősorban az évenkénti két alkalommal esedékes, ünnepi körmenet erejéig! Ezért kell, hogy a helyemen legyek, és kell, hogy a szívem és az eszem is a helyén legyen, mert én vagyok arra hivatott, hogy kivigyem őt a világba! Én, te, mi. Az pedig nagyon nem mindegy, hogy miként közvetítem őt mások felé! Nemcsak a „felkínált tartalom”, a tálalás is fontos! Talán ismeri a kedves olvasó a kezdő háziasszony esetét, aki szakácskönyvből próbál vacsorát készíteni férjura számára, s együgyűen szolgálja fel a gondosan válogatott alapanyagokból összeállított értékelhetetlen étket, amelynek elmulasztott alágyújtani, mondván: „az nem volt odaírva!” Sokan ismerni vélik Jézust, találkoztak az imádság életeket formáló erejével, Isten termékeny szeretetével, hallják a harangok hívó szavát, őrzik a Bibliát a könyvespolcon. Az alapanyag tehát adott. Már csak fel kéne melegíteni az odaszánás és az igyekezet tüzén! Isten segítse megkezdett utatokat!
(Tamás atya gondolatai a Kécskei Újság május 13-i számában)