Gémes atya nevével talán még szegedi kispapéveim alatt találkoztam először, ha nem tévedek egy tiszakécskei évfolyamtársam jóvoltából, amikor az ünnephez közeledve megemlegette öreg atya szavait, miszerint „a kellemes az a lábvíz”, s nem a karácsony! Azóta, különösen az elmúlt három évben számolatlan történetet és anekdotát hallottam már személyéhez kötődően. Ezek egyike, amikor egy igen régen látott, de ragyogó memóriájának köszönhetően az ükszülőkig ismert család fiatal tagjával találkozott, s e szavak hagyták el a száját:
„De megnőttél Gyerököm! Azért akkora mégsem vagy, hogy a templomba ne férnél be!”
 
Milyen szépen csomagolt kritika! Semmi személyeskedés, csak egy apró észrevétel, ami még mosolyt is csal az ember arcára. Neves elődöm nagyszerűsége talán épp ebben rejlett: úgy tudott megszólítani, hogy célba is ért az üzenet, s mind ezt a festékszalagos írógépek korában, amikor sok esetben stencilezett lapokon rögzült a mondanivaló a jelenvalók, és az eljövendő korok számára.
 
Öreg atya – amellett, hogy nem volt szívbajos ember – nem csak azt tudta mit mondjon, hanem azt is, hogyan tegye! Az előbbi ma sem kérdéses, az utóbbi (a „hogyan”) azonban gyakorta komoly fejtörést okoz az ember számára. A fent idézett gondolat kapcsán eszembe jut egy másik emlék a közelmúltból, amikor is beszélgetőtársam lelkesen mesélt gyermekéveiről és arról, milyen volt Mihály atya ministránsaként részt venni a szentmiséken, gyűjteni a pontokat, és a „káplánistálló” állandó vendégeként múlatni az időt a két-háromévente egymást váltó, fiatal atyák társaságában. (Gémes atya 1950-től 2003-ig 37 káplánt „fogyasztott el”!) Emléke tehát sokaknak akad a régi, szép időkből, amikor nem egy mellszobor, hanem személyesen a Tisza-parti plébános fogadta a templomkertbe tévedőt, egy-egy esti sétája alkalmával.
 
Ám kérdezem én: hová tűntetek régi ministránsok? Merre vagytok, milyen utakon jártok valamikori hittanosok? Elsőáldozók, bérmálkozók! Nem mondta nektek senki, hogy a beavatás szentségei az Egyházból nem kifelé vezetnek? Ti régebb óta fiatalok! Bár megnőttetek, a templomba azért még beférnétek! Miért gondoljátok, vagy ki miatt érzitek úgy, hogy megkeresztelt emberként az Úr napjának szentmisével való megszentelése hanyagolható alkalom, választható, s így legtöbbször elhagyható történés? Hány vasárnap telt már el a fejetek felett anélkül, hogy erőt gyűjtöttetek volna az elkövetkezendő hét napjaihoz Isten oltáránál, vagy hálát adtatok volna az életetek ajándékaiért?
 
Megsárgult fényképek, ritkán fellapozott albumok, megkopott emléklapok, padláson kallódó imakönyvek őrzik már csak annak emlékét, hogy valaha még mind meghallottátok a harangok hívó szavát. Katolikusok, gyertek haza! Bár kétszáz éves templomunk a város egyetlen műemlékjellegű épülete, mégsem puszta látványosság, nem múzeum a kultúrkedvelők számára, hanem az imádság háza, a találkozás helye, a megszentelődés tere! Megannyi kedves emléket őriznek melegséget árasztó hideg falai, sokak által koptatott padsorai. Érdemes megnézni milyen szép fenyőfák nélkül is, még Húsvét előtt, mindazoknak, akik csak ilyenkor látják!
 
Azt is öreg atya mondogatta anno, hogy „Tiszakécske az ígéret földje!” Mert annyira senki se szegény, hogy ígérni ne tudjon! Ígérettel már tele a padlás, ahogy mondani szokás. Ideje hát a tettek mezejére lépni Krisztusban szeretett testvéreim! Gémes Mihály atya földi vándorlásának javát itt töltötte. Akik ismerték őt annyira, tudhatják, hogy minden este a templom csendjében imádkozta a papi zsolozsmát, azaz az esti imaórát. Nem meglepő, hogy papként otthon volt a templomban. Értetek volt pap, de veletek keresztény! S minden keresztény a templomba hazajár, s nem vendégségbe.
 
A bejárattól balra, a város zászlóját mintegy körül ölelve 4 pap neve olvasható márványtáblába vésve. Közülük az egyik Gémes Mihály atya emlékezetét őrzi. Néhány lépésnyire a plébánia kapujától pedig megtaláljuk a már emlegetett, és tiszteletére állított szobrot, ahonnan sokat látott tekintetével szemléli a dinamikusan fejlődő várost, a kivételes szépségű Béke úti körforgalommal, és a Tiszabögig futó főúttal, az ingázó tömegekkel, akik közül néhányan talán betérnek majd egy imádságra szülőföldjük, lakóhelyük templomába… Nem csak Gémes atya örömére!
 
Tamás atya gondolatai a Kécskei Újság január 20-i számában jelentek meg.