Jó napot kívánok!

Sok meglepett arccal találkozom alkalomadtán, amikor kilépek a Plébániaudvar kapuján, lévén, hogy máris a járdán találom magam, ahol el nem ítélhető módon jönnek-mennek az emberek. A legtöbbször, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan is múlik a pillanat, de én azon az elven vagyok, ha már összefutottunk, ismeretlenül is köszöntöm az illetőt. Sokan fogadják, de van, aki inkább lesüti a tekintetét, vagy elkapja a fejét, és némán távolodik, igazán nem is tudom mit remélve! Pedig úgy érzem a köszönés afféle „nemzeti minimum” kell, hogy legyen, különösen ott, ahol együtt létezünk, még ha egymástól függetlenül és relatív távolságra is.

 

A minap egy ilyen „kilépő” alkalmával ritkán tapasztalt élményben volt részem: alig jelentem meg a kertkapuban, egy arra járó, kutyát sétáltató fiatalember szólított meg. „Jó napot kívánok!” – hangzott a köszöntés, de, ami igazán lényeges, hogy mindezt úgy mondta, hogy érződött, így is gondolja. Jól esett, és rögtön gondolkodóba is ejtett.

 

Sokszor filozofálok azon, hogy egyeseknek miért jó lehorgasztott fejjel élni, kitartóan nézni a cipő orrát, vagy télen is egy napszemüveg mögé rejteni a kíváncsiskodó, de nem követhető tekintetet? Rezzenéstelen, és olykor komor arccal, viszonzott mosoly nélkül, bámulni a vakvilágba? Ehhez társul sokszor a fiatalabb generációk körében dívó szokás, hogy még a fülünket is dugjuk be, hallgassunk zenét, nem pusztán kedvtelésből, hanem, hogy minél kevesebb kontakt legyen a minket övező világgal. Veszélyes! De nemcsak az úttesthez gyanútlanul közeledve, vagy a vasúti átjáróban felelőtlenül közlekedve! Nemcsak testi, de lelki épségünket is kockáztatjuk, amikor úgy teszünk, mintha jól esne nem tudomást venni a másikról! Ezért is fogalmazódott meg bennem: milyen jó lenne, ha kellő figyelemmel, szívélyes nyitottsággal közelítenénk egymás felé, és legalább úgy tudnánk köszönteni a másikat, mint a fent említett fiatalember tette esetemben.

 

Nincsenek illúzióim. Tudom jól, hogy azok az idők már elmúltak, amikor kalapot emeltek a pap előtt, és magától értetődő előzékenységgel köszöntötték. A régiek ugyanis tudták, hogy mindez nem XY-nak szól elsősorban, hanem Isten szolgájának, aki azokban az időkben sokkalta inkább része volt az életüknek. Keresztelte a gyermekeiket, a hitoktatás által az elsőáldozásig, a jegyesfelkészítés alkalmai után a szentségi házasságig vezette a fiatalokat, megszentelte az otthonukat, jó szívvel fogadva az invitálást megtisztelte az asztalukat, megáldotta a jubiláló házastársakat. Ahol engedték egyengette lépteiket a lelkiélet rögös útjain, és utolsó útjára kísérte, majd búcsúztatta el az élők nevében elhunyt szeretteiket.

 

E tekintetben én sem különbözöm 50, vagy akár 100 évvel ezelőtt élt paptestvéreimtől. De a világ sokat fordult azóta, és sok minden, ami akkor még (és olykor ma is gyakorta emlegetett) érték volt, mára szinte teljesen elkopott. Az Egyházra ma többen csak, mint szolgáltatóra, a papra pedig egyszerű funkcionáriusként tekintenek, akivel akarva, de leginkább akaratlanul kizárólag a temetéseken találkoznak, de jól láthatóan ott sem igazán tudnak mit kezdeni vele.

 

A keresztvetést rég elhagyták, az imádság kinőtt gyermekkori szokássá silányult, a Miatyánkot, ha mondják is, inkább csak magukban, nehogy az a vád érje őket, hogy talán még hisznek is! Persze, ez így kisarkított megközelítés, és nem is szabad általánosítani, mert kivételek mindig lehetnek. De a kivételek mindig is kisebbségben voltak! Nekem pedig az a félelmem, hogy egy szimpla, hétköznapi, váratlan találkozás alkalmával elhangzó „Jó napot kívánok!” is a ritka kivételek közé fog tartozni hamarosan! Ezért vagyok különösen hálás minden bátor kezdeményezésért, szívbéli közeledésért, vagy akár csak egy fogadott és viszonzott köszöntésért!

 

Mióta e városban élek és szolgálom a rám bízottokat, minden nap kezdetén, amikor kilépek a „paplak” ajtaján, jól eső érzéssel kiáltom a szélbe: Jó reggelt Tiszakécske! Ha pedig nehezebben indul a nap a vártnál, csak annyit teszek hozzá, hogy „jobb reggel…”, de számomra ez imádság is. Adjon az Isten jó reggelt, szép napot, sok boldogító találkozást, örömteli tapasztalatot, rád mosolygó arcokat Tiszakécske! Hasznos felismerés, hogy ehhez én is hozzájárulhatok! Ne fukarkodjunk a köszönésekkel Krisztusban kedves testvéreim! Jó napot kívánok!