Amikor az ember valami igazán szépet lát, átérezve annak különlegességét, illetve abbéli félelmében, hogy az élmény elvész majd a mindennapok zaklatottsága közepette, rögtön a telefonjáért (régebben fényképezőgépért) nyúl, hogy megörökítse a pillanatot, elsősorban talán csak saját maga számára. Hátha az így megragadott történések utóbb is előbújnak a múlt ködéből, hogy megörvendeztessék a régi idők gyermekeit. Egy – egy düledező falú kis tanya látványa eszünkbe juttathatja a szülői házat, ahol bölcsőnk ringott, miközben a sparheltben izzó akácfaágyon pattogott a tűz. Az erdőt járva nekem is sokszor eszembe jut boldogemlékű apai nagyapám, aki hivatásos vadász lévén az égig érő, büszke fák birodalmában otthonosan és ennél fogva magabiztosan mozgott, jól ismerve a keresztbe – kasul futó dűlőutakat, a fák sűrűjében gyakran elvesző csapásokat, és a szülőfalum határában húzódó, kiterjedt ősborókás homokbuckás szőnyegén olvasta őzek, vaddisznók és nyulak lábnyomát.
De az Alföld szülöttjeként mindig lenyűgöz a kies pusztaság tenger végtelenje is, a horizonton alábukó vöröses napkoronggal, mely narancssárgára festi a látóhatárt, míg a távolban már csak az ég felé törő kis templom tornyának sziluettje látszik csupán, és az estnek árnya csendesen ráborul a körbálákkal ékesített kiskunsági tájra. Nem hasalok már a fűben, mint hajdanán, meglesni a talpam alatt lüktető életet, hangyák szorgalmas munkáját, szöcskék szökkenését, csigák vánszorgását. De még le tud nyűgözni egy közelembe merészkedő rigó bátorsága, és tollköntösének ragyogás, miként egy óvatosan futó, meg-megtorpanó kicsi gyík feltűnése is a karcsú fűszálrengetegben. Az pedig különösen csodálatos élmény, a Teremtő különleges ajándéka, amikor egy-egy illatról arcok, helyek, kedves emlékek jutnak eszembe, avagy az elém táruló látvány illatokat, ízeket hoz magával. Legtöbbször a gondtalan gyermekkor játékos délutánjai, kora estéi törnek elő a szív mélyéről, és így is sóhajt fel az ember: „Milyen jó is volt! Mennyire szerettem!” Hatalmába kerít, simogat, olykor el is ringat (vagy meg is ríkat) a pillanat varázsa.
A pillanat, amit leginkább az emberi szív őriz, s nem a fakuló fényképek. Mégis, a letűnt idők e kézzelfogható lenyomatai azok, amik előhívják, onnan belülről, a mélyből ezeket az élményeket. De, ha nem lettünk volna jelen e pillanatoknál, ha nem érintődtünk volna meg egy életre, és nem kerültünk volna hatásuk alá, a fényképalbumok cifra lakói nem sok bűverővel bírnának! Olykor pedig oly annyira magával ragad a pillanat varázsa, hogy nincs is kedvünk a zsebünkben, vagy a táskában kotorászni. Egyszerűen „csak” jelen vagyunk, valamiképp a részévé válunk a minket ölelő világnak, a kívül zajló, de már belül is teret hódító történéseknek. Egy újabb mappa nyílik szívünkben, hogy a „Mentés másként” opciót választva megőrizzük az örökkévalóságnak a múlóban lévő pillanatokat.
Egy természetfotózásban jártas ismerősöm mesélte, hogy, amikor kimegy „terepre”, körülbelül 15 – 20 perc kell ahhoz, hogy a környezet elfogadja mozdulatlan, békés jelenlétét. Bő negyed óra múltán lassan, de megélénkül az Isten alkotta csodálatos világ, és az ember természetes részévé válik, mint az egykor, a teremtés kezdetén is volt, vagy, ahogy annak valamiképp ma is lenni kellene. Vajon meg tudsz-e állni 2021 embere, hogy rácsodálkozz a téged övező, teremtett világra? Bárcsak ez a békés, tiszteletteljes jelenlét árulkodna arról, hogy ember járt a pusztaság ölén, az erdő fái között, és nem az a pusztítás, és aljas környezetkárosítás, amit kicsiben-nagyban, de ma is sokan elkövetnek. Amikor e sorokat írom, február első napján, épp a Tisza élővilágának emléknapja van. Ahogy azt eleink emlegették: a Tisza a „legmagyarabb folyó”. Engem is jó 15 évre visszanyúló szerelem fűz hozzá, és már többször megihletett lenyűgöző, magával ragadó közelsége. Egy ilyen, rímbe szedett vallomást osztanék meg a Kedves Olvasóval, mely úgy érzem (s talán ezzel nem leszek egyedül!) hűen őrzi a pillanat varázsát!
Szőke Tisza hord és épít,
néha rombol, olykor szépít.
Kinek múzsa, kinek társa,
de neki sincs maradása.
Vize folyik, mint az élet,
s magával visz hordalékként
megannyi kedves emléket!
(Tiszakécske, 2017. augusztus 22.)
Tamás atya gondolatai a Kécskei Újság február 3-i számában jelentek meg.