„A szenvedő Jób így panaszkodott:
Nemde küzdelem az ember sorsa a földön?
(…)
Már lefekvéskor azt kérdezem: „Mikor virrad?’” És mihelyt felkelek: Mikor lesz már este?”
(vö. Jób 7, 1-4. 6-7.)
Az Évközi idő 5. vasárnapján olvastuk a szentmisében Jób könyvének egyik szakaszát, benne a fent idézett részlettel. Egy panaszkodó ember szavai ezek, aki elégedetlen élete alakulásával, az őt ért csapások és megpróbáltatások közepette keserű szájízzel ad hangot fájdalmas felismeréseinek. Valóban, ha elolvassuk Jób könyvét, láthatjuk, ő az az ember, akinek oka van a panaszra. Könnyen azonosulni tudunk vele, különösen most, hogy magunk is nehéz (vagy a korábbiakhoz képest sokkal nehezebb) időket élünk, sőt! Próbálunk túlélni! Panaszért tehát nem kell a szomszédba menni. Gyakorta érezzük, hogy bizony, most van okunk rá! S ez rossz hír. Ugyanakkor a jó az, hogy imádkozni is legalább ennyi okunk van, hisz a panaszként felemlegetett dolgaink, mind – mind érdemesek arra, hogy a gondviselő Isten elé vigyük őket.
Jób is panaszkodik, de ő jól csinálja. Ugyanis panaszkodni is tudni kell! Nem csak arra kell odafigyelnünk, hogy mikor és hol, hanem, hogy kinek panaszkodunk! Emellett pedig egy percig se gondoljuk azt, hogy önmagában a panaszkodás bármire is megoldás lehet! Amikor az ember elmegy az orvoshoz, az első kérdés, amit feltesznek neki: „Mik a panaszok?” Az így megismert tényállásból állítja fel a szakember a megfelelő diagnózist, ám a panaszos (beteg) már úgy lépi át a rendelő küszöbét kifelé menet, hogy a kezében van a recept, és a birtokában néhány hasznos, nem egyszer életmentő tanács az állapotát illetően. Vagyis már távozóban a gyógyulás útjára is lép. Mert ha nem így tesz, úgy hiába is panaszkodik! A puszta panaszkodás ugyanis egy kétirányú zsákutca: nem vezet sehová! Sőt, sokkal inkább megbetegít.
A napokban elém került egy megrendítő levél a régmúltból, ami a következőképpen szól:
„Drága jó Édesanyám és Szeretteim! Egészséges és jól vagyok. Teljesen ártatlanul 10 év szabadságvesztést kaptam, de amnesztiát várunk. Lehet, hogy ki se megyünk. Imádsággal várjatok. Egyszer csak beállítok. Vigyázzatok egészségetekre és lelki erőtökre. Isten csodásan segít. Hálás kézcsók és üdv! Placid”
Oloffson Placid bencés szerzetes neve talán sokak számára nem ismeretlen. 10 évet töltött a „fehér pokolban”, Szibériában, az istentelen kommunista rezsim munkatáborában, mint a rendszer ellensége. Ha valakinek, hát neki lett volna oka panaszra. Ő mégsem siránkozik, hanem irigylésre méltó, példás igyekezettel próbál megmaradni, és őrizni a reményt szívében, no, meg tartani a lelket sokakban. Bár nem úri jó kedvéből, mégis sokak örömére engedte a sokszor hallgatag Isten ilyen sanyarú körülmények közé jutni. Itt dolgozta ki a túlélés 4 szabályát, ami, úgy hiszem 2021 embere számára is hasznos tudnivaló, különösen mostanság, a vírus generálta nehéz körülmények között!
Az első szabály: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert attól mindig gyengébb lesz az ember. Tehát, ha valaki reggeltől estig panaszkodik, reggeltől estig elégedetlenkedik, reggeltől estig siránkozik, az csak gyengébb lesz. Mindig egyre gyengébb!
A második szabály: a szenvedés magától jön, azt senkinek nem kell keresni. Az életben az örömöt kell keresni, a sokszor apró örömöket. És nekünk mindenképpen el kellett jutnunk oda – írja Placid atya –, hogy igenis, abban a nyomorúságban, abban a kilátástalanságban is találjunk okot az örömre.
A harmadik szabály: meg kell mutatnom, hogy én többre vagyok hivatott, mint áldozatnak lenni. Én igenis többet érek, igenis értékesebb vagyok, igenis nemesebb vagyok, igenis emberibb vagyok, végső soron különb vagyok, és akarok is maradni!
A negyedik szabály: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Nekünk hívő embereknek volt hová kapaszkodnunk: a Jóistenbe, és ezért nekünk könnyebb elviselni a szenvedést – írja az öreg bencés, aki egyébként élete 101. évében hunyt el néhány évvel ezelőtt! Addig azonban rendületlenül tartotta a lelket sokakban, amint erről, a már idézett levél néhány bizakodó sora is tanúskodik. Jól látta: nem csak az egészségére, de a lelki erejére is gondja kell, hogy legyen az embernek, ha túl akarja élni! Adja Isten, hogy ennek hamarosan mind tanúi lehessünk!
Tamás atya gondolatai a Kécskei Újság február 10-i számában jelentek meg.
