Van úgy az emberrel, hogy évekig kerülget valamit, amitől már jó ideje szabadulna, és még azt is jól tudja, hogy semmi szüksége nincs rá, sem haszna belőle. Különösen nyugtalanító, ha valamiféle fenyegetettséget él meg a szóban forgó kellemetlenség kapcsán, mégis, sokszor nem tudja, hogy hol is kéne’ kezdeni!

Nevezzük ezt a „valamit” bűnnek, emberi gyarlóságnak, önzésünk romlott gyümölcsének! Teljesen világos: NINCS RÁ SZÜKSÉG!
Nem kívánok együttélni vele, „kerülgetni”, úgy tenni, vagy azt a látszatot kelteni, hogy minden a legnagyobb rendben van! Mert nincs! Ha bűn van, akkor pont rend nincs! Legfőképpen belső, de sokszor külső sem!

E gondolatokat nem a nagyböjti várakozás ihlette elsősorban, hanem egy láncfűrész kitartó „brummogása”. Ugyanis évek óta húzódó szándék végére sikerült pontot tenni a tegnapi napon, amikor a Plébánia udvarán álló, öreg diófa magasbanyúló, de elszáradt ágait és viharverte, idő rágta csonkjait sikerült eltávolítani! Isten malmai – amint mondani szokás – lassan őrölnek! De hála Neki, őrölnek!

Az ember viszont éljen (lelkiismereti kötelesség is) a kínálkozó és felismert lehetőséggel!