Március 21-e a Down – szindrómás emberek világnapja, amelynek apropóján egy igazán különleges (tehát több mint szokatlan!) és figyelemfelkeltő akciót indítottak útjára: viselj felemás zoknit! Ehhez az is elég, hogy két, nyilvánvalóan nem egy párt alkotó zoknit az ember felhúzzon a lábaira, de az ötletgazdák ennél is tovább mentek, és nagyon izgalmas, az esetek többségében gazdag színkombinációjú és mintázatú, de természetesen felemás zoknikat dobtak piacra, amelyeken azért látszik, hogy „közük van egymáshoz”, tehát egy párt alkotnak, még ha szokatlan is a szemünknek vagy az ízlésvilágunknak, esetleg a merev szabálykövetésünknek!

A kezdeményezés célja, hogy felhívja a többségi társadalom figyelmét e fogyatékkal élőkre, akik értékes és szerves részei az emberiség nagy családjának. Ezt én sem olvastam sehol, pusztán erre a következtetésre jutottam, és ezt érzem a lelkemben is! ÉRTÉKES és SZERVES részei! Mielőtt ezt kifejteném, szeretnék leszögezni valamit! Nem szeretem azt a kifejezést, hogy „fogyatékos”, mert erősen pejoratív kicsengése van, és nem is lényegre törő, sokkal inkább sértő, de minimum félreérthető!

Ugyanakkor a helyesebbnek mondott „fogyatékkal élő” sem túl szerencsés, ugyanis azt gondolom, hogy ez tágabb értelemben mindannyiunkra igaz!

Nyilván értem, milyen szándék húzódik e kategorizálás mögött, viszont annak is tudatában vagyok, hogy nincs ember, (már csak bűnre hajló természete okán sem!) aki ne élne valamilyen fogyatékkal! S, ha már a Down – szindrómásoknál tartunk: meglehet, az értelmi képességük eltér a többségében megszokottakétól, viszont az érzelmi intelligenciájuk messze felülmúlja az „egészséges emberek” többségéét!

Aki találkozott már egy ilyen (nagyra nőtt) gyermekkel, tapasztalhatta, milyen nyitottság van bennük, mennyire őszinte a mosolyuk és hogy tudnak rácsodálkozni az „új arcokra”.

Mennyire erős bennük a megélt érzelem kifejezése, az olykor talán eltúlzottnak tűnő, mégis szeretetteljes közeledés a másikhoz. Képtelenek a színészkedésre, hogy megjátsszák magukat, és mást láttassanak, mint akik, vagy mást mutassanak, mint, amit gondolnak.

Nem az ő gondolkodásuk vagy a viselkedésük különös, sokkal inkább a te hozzáállásod velük kapcsolatban. Különleges belső világuk teremtő erővel telepszik rá a környezetükre, ahol, ha eleinte feszélyezve is érzed magad, rájöhetsz, hogy bátran lehetsz te is egy közülük, és a sokszor elfojtott gyermek újra előtörhet belőled. A többségi társadalom, olykor gőgösen azt képzeli, majd MI tanítjuk őket, majd MI segítünk nekik. Valójában ŐK segítenek rajtunk és sokat tanulhatunk tőlük!

Például, hogy hogy is kéne képmutatás nélkül szeretni! Vagy álarcok nélkül, s nem állandó megfelelési kényszerben élni. A másikat értékelni, s nem epés kritikával vagy maró gúnnyal a hibáit lesni. Elvárások helyett elismeréssel, ítélkezés helyett szelíd és a gyengeséget felismerő szívvel közelíteni egymáshoz. Amint már fentebb említettem, mind fogyatékkal élők vagyunk. A türelem, a tapintat, a hűség, az előzékenység, a szimpla kedvesség, a valódi, és nem szánakozó részvét, a szolidaritásra való hajlandóság, az erkölcsi tisztaság, és még hosszasan sorolhatnám, mind – mind „hiánycikk” sokak életében! Ezek csak az igazán aggasztó fogyatékok! Sokszor épp ezek miatt nem tud boldog lenni a 21. századi ember, s mindezek okán is irigylésre méltó az az önfeledt öröm, amellyel egy Down – szindrómás ember rá tud csodálkozni az élet apró ajándékaira, vagy a teremtett világ szépségére.

Nem véletlen az sem, hogy ők nem is értik igazán, amikor valaki durva és bántó hozzájuk. Isten sem érti, hogy az ember, aki szeretetből szeretetre lett teremtve miért leli örömét a pusztításban, a durvaságban!

Az elmúlt nyáron kaptam egy kedves felkérést, hogy tartsak egy imaalkalmat Down – szindrómás emberek (fiatalok és idősebbek) kis csoportjának, akik a „HIT ÉS FÉNY” névvel illeték kicsiny közösségüket. Azt éreztem, hogy 6 év teológia tanulás és számos, gazdagító lelkipásztori tapasztalat ellenére sem biztos, hogy annyit tudok Istenről, mint egy közülük. Talán azért, mert a világ képtelen megfertőzni a lelküket, a gondolkodásukat, hozzáállásukat. Ezért tudnak ott is mosolyogni, ahol mindenki más csak siránkozik, panaszkodik és kesereg. Tehát valóban értékes részei ők mindnyájunk életének! Továbbá szerves részei is, ezért sokkal több figyelmet érdemelnének, mint ami jut nekik! Nem úgy azok a devianciák, amiket különböző érdekcsoportok közvetítésével akarnak ránk erőltetni, megfertőzve közösségeinket, szétforgácsolva családjainkat, intoleránsan is toleranciát követelve és elfogadást hangoztatva! De ez már egy másik „fejezet”!

Tamás atya gondolatai a Kécskei Újság március 24-i számában jelentek meg.