Az előző év őszén, az úgynevezett „második hullám” tetőpontján nekem is volt szerencsétlenségem a koronavírussal megfertőződni. Egy Tiszántúli látogatásról hazatérve, minden körültekintés és óvatosság ellenére, a vasárnapi ebédet már igen rossz gyomorral fogyasztottam, az esti misét pedig hőemelkedéssel végeztem. (Még mielőtt bárki a Vatikánig rohanna, feljelentést fontolgatva, jelzem: a hívő közösséggel nem érintkeztem, a biztonsági távolság is bőven megvolt két méter, és mindez maszkban)! A gyengeség első, még meglehetősen szolid jelei után két éjszakát 38 feletti lázban töltöttem, és napokig voltam a szobám fogságában, ágynak esve, korábban nem tapasztalt gyengeséggel, demotivált állapotban. Ám ez még csak a canossa-járásom első hete volt! Az időközben elvégzett hatósági tesztelés eredményére várva (8 nap kellet hozzá a már ekkor leterhelt egészségügynek!) a tünetek enyhülésével, óvatosan, de egyre fokozódó lelkesedéssel végeztem a hétvégi szentmiséket, de a vasárnap délelőtti liturgián erőst kapaszkodva, és időnként az oltárnál megtámaszkodva. Érződött, hogy valami még mindig nem stimmel! Én, aki maximum 3, legrosszabb esetben is 4 napos gyengélkedéshez vagyok szokva, enyhe lefolyású influenzás tünetek nem túl gyakori tapasztalatával, nehezen láttam be, hogy itt többről van szó, mint, amit egy kis torokkaparás és száraz köhögés okoz.
Orvosi utasításra újabb egy hetet kaptam arra, hogy normálisan, bő folyadék-, és vitaminbevitel mellett a szervezetem kiheverje a vírus okozta sokkot. A semmittevést a háziorvos kézjegye szavatolta, s ha ezt nehezen is viseltem, a remegő lábakkal történő fogmosások mindig meggyőztek a felől: ez most nem luxus, s nem is puszta kényelmesség. Ez, most létszükséglet! Szkafanderes orvostanhallgatók tiszakécskei látogatása jelezte a második tesztelés szükségességét, mely hála Istennek negatív eredménnyel zárult, így a hatósági karantén feloldásával Krisztus Király vasárnapján az esti szentmisét már én mondhattam, lényegesen jobb erőnlétben, de kiporciózott levegővel! A regenerálódás hosszú és ennek okán ólmos lassúságú folyamatnak bizonyult, melyről még most sem merném kijelenteni, hogy száz százalékban véget ért! Amiért azonban ezt a gondolatmenetet elkezdtem: mind ezek tükrében két nagyon fontos felismerésre jutottam!
Néhány hete, az emberi butasággal és szellemi – lelki sötétséggel sokadjára szembesülve, kellően zaklatott állapotban, indokolatlan kirohanás formájában reagáltam egy orvos ismerősöm felvetésére, amely egyébként logikus érveket sorakoztatott fel, melyekkel magam is egyetértek, egészen az ominózus mondatig! A március eleji, újabb és drasztikus, bár indokolt, mégis, olykor erősen logikátlanul kivitelezett lezárás kapcsán hangzott el a kijelentés, mely a templomi jelenlétet épp oly kritikusan szemlélte, mint a bevásárlóközpontokban való sorban állást, vagy a nyitva tartás kedvéért hirtelen profilt váltó üzlethelyiségek „kiskapuzását”! Bántó és lekezelő volt azt olvasni, hogy csak, mert a hívő ember vasárnaponként a templomban imádkozik, még nem oldódik meg a vírus okozta probléma. Nos, mint hívő ember, megértve a pusztán észérveken alapuló félelmeket, ezt határozottan visszautasítom! Egyfelől, ha valaki látott már templomot mostanában belülről, tudhatja, hogy kevés olyan szabálykövető fórum van ma kis hazánkban, mint a templomaink! Másfelől, Barsi Balázs atya szavaival élve vallom: „Rajtunk már semmi nem segíthet! Rajtunk csak VALAKI segíthet!”
Éppen ezért azt gondolom, hogy az imádság nem lehetséges, hanem szükségszerű opció a megoldáskeresés kapcsán. Persze, „imádkozni otthon is lehet”, hangzik el sokszor az együgyű válasz. Sokan meg is tesszük, s nemcsak a karanténkötelezettség miatt. De a katolikus keresztény ember tudja, hogy minden imádság csúcspontja a szentmise, Jézus Krisztus megváltó keresztáldozatának érdeméből. A szentmise nem öncélú, gyülekezeti lötyögés, önszórakoztató hallelujázás, ami csak úgy, bármikor elhagyható, vagy bármi mással helyettesíthető! Ugyanakkor ebben a senkinek sem könnyű helyzetben hathatós segítségünk a Boldogságos Szűz Mária! A golgotai kereszt tövében, tehát a szenvedés idején kaptuk Őt égi édesanyánkul, talán épp azért, hogy a megpróbáltatás napjaiban még inkább közel kerüljünk Hozzá! A Covid-19-el való találkozásomnak Ő az egyik kulcsszereplője. A másik pedig Lívia, vagyis Hegedűs doktornő, akinek ez úton is hálásan köszönöm az értünk tett fáradozásait!
Az eddig mondottakat így összegezném:
szabálykövető, de nem mindenre bólogató, hívő, de mind emellett gondolkodó, a segítséget nemcsak kérő, de el is fogadó embernek tartom magam. Hiszek a gondviselő Istenben, ezért imádkozom a beteg világ gyógyulásáért, de hiszek az orvosainkban is, ezért a rám bízottakért érzett felelősség tudatában kértem, és fel is vettem mindkét oltást. Köszönöm Máriának, és köszönöm Líviának, hogy számíthatunk rájuk! Az alábbi versemmel pedig az egészségügy valamennyi dolgozójának is meg szeretném köszönni a tisztes, és sokszor emberfeletti helytállást!
Bobek Tamás:
Fáradt angyalok
Dr. Hegedűs Líviának, nagyrabecsüléssel
és az egészségügy valamennyi dolgozójának
Köztünk élő, minket védő, fáradt angyalok,
szárnyuk nincs és glóriájuk régen nem ragyog.
Nem suhannak, bár sietnek, rohannak, ha kell,
ha erőtlen földre rogysz, az ő karjuk kap el!
Kisírt szemű, kócos hajú, sápadt angyalok,
– zaklatott éjszakák után bágyadt hajnalok,
s fáradságot nem kímélő, összefolyt napok –
megköszönöm nektek, amit tőletek kapok!
Csüggedten is vigasztaló, kedves angyalok.
Hogy lehetne meghálálni? – ezen agyalok.
Ott álltok a csatatéren, s ha valami fáj,
tudjátok, hogy tenni kell – ha nehéz is,- muszáj!
Értünk küzdő, mást is féltő, őrző angyalok,
hangtalanok ajkain a jó szó én vagyok,
hálát adni mindazért, amit más elfelejt,
hogy minden élet értékes, s nincs köztük „selejt”!
Sokszor sértett, meg nem értett, érző angyalok,
fehér köpenyes hőseink! Ott ne hagyjatok,
hol szív szakad, hol könny fakad, s vérzik a világ.
Zárt templomból, karanténból szállnak az imák:
Küzdöttetek rengeteget. Isten óvjon Benneteket!
Tiszakécske, 2021. április 7.