A szentmise Gémes Mihály plébános szavaival kezdődött, amelyeket 32 évvel ezelőtt, a megszentelt falak között mondott:
„Testi sebre ember tud segítséget adni ideig, óráig, de a léleknek a sebére csak az Isten tud adni erőt, senki más! Eljöttetek, hogy az értünk átszegezett, szívét is megnyitó Krisztust kérjétek, fogadja halottainkat, – akiket azóta is siratunk – szeretetébe, üdvösséges jóságába, és csöpögtessen vigasztalást azoknak a lelkébe, akik testvért, édesapát, nővért vesztettek, mindazoknak a lelkébe, akik Kérem’ sebesültként ontották a vérüket. Megkérjük a Krisztust, fogadja el áldozatunkat, egyesítse az Övével, s adjon örök nyugodalmat azoknak, akik azóta is elhaltak a sebesültek közül, nekünk pedig adjon megbocsátó lelkületet.
Adjon hitet, bizalmat.
SOHA TÖBBÉ vér ne omoljon ezen a földön!”
Részlet Tamás atya prédikációjából:
Meglehet gyásznap ez a mai, október 27-e Tiszakécske életében, de úgy hiszem a forradalom napja is! 65 év után az emlékezés forradalmát üljük a közöny diktatúrájával szemben! A közönyével, amely egyik legaggasztóbb kihívása korunknak.
Sokszor kérdezhettük már – legtöbbször „csak” hangosan gondolkodva, magunkban: Hol vannak az emberek? (Pl. e város polgárai.) Hol vannak a Képviselő testület meg nem jelent tagjai? Érdekel még valakit mi történt 1956. október 27-én? „Lejárt lemez! Minden évben ugyanaz.” – gondolják talán a távol maradók. Gyermekeink tudják-e legalább az áldozatok számát, esetleg néhány nevet a tragikus sorsú férfiak és asszonyok közül? Tudjuk – e hol keressük sírjukat a temetőben, arra járva megállunk – e egy főhajtásra, meggyújtunk – e egy mécsest nyugvóhelyükön, tudunk – e imádkozni értük? Vagy érdektelenül végezzük a dolgunkat, amíg a dolgunk nem végez velünk? A múlton rágódni felesleges! – gondolják egyesek. Viszont „aki nem ismeri a múltját, nem igazodik el a jelenben, és nem tudja a jövőjét sem építeni.” (Stalter Judit, magyar írónő)
Mélyen egyetértek e gondolattal! Ismernünk kell a múltat, néven nevezni a gyilkost és az áldozatát, az árulót és a tragikus sorsú vértanúkat. Tudnunk kell, ki – mit tett, vagy épp nem tett, s ennek tükrében levonni a konzekvenciát!
Testvérek! Vallom – ennyi év távlatából különösen! -, hogy a LEGTÖBB, amit megtehetünk, és a LEGKEVESEBB, amit meg kell tennünk, hogy ma itt vagyunk: imádkozunk és emlékezünk!
Nem hagyjuk, hogy az érdektelenség erőt vegyen rajtunk, különösen e falak között, hiszen e templom volt a menedék embertársainknak, s az óta is „kinek a sebéből, kinek a lelkéből folyt a vér”, itt gyógyulást, vigasztalást nyert. Nem felejtünk!
Öreg atya azért imádkozott 1989 októberében, hogy „soha többé vér ne omoljon e földön.” Mégis meg kellett érnünk 2006-ot, amikor a karhatalom épp oly aljas és gerinctelen módon lőtt a tömegbe, mint 50 évvel korábban. Ne legyenek illúzióink: ezek még mindig itt vannak!
Ha van számunkra tanúsága a 65 évvel ezelőtti véres eseményeknek, akkor ez az: SOHA TÖBBÉ!
Ez Gémes atya öröksége is.
(Fotó: Sipos Bence Photography)
