Novemberben ünnepli a katolikus világ két jeles szentjét, akik magyar kötődésükön túl a karitatív szolgálat, vagyis a szolgáló szeretet ragyogó példaképei is. A hónap 11. napján Savaria (mai Szombathely) szülöttére, Tours-i Szent Mártonra emlékezünk, 19-én pedig Árpádházi Szent Erzsébetet ünnepeljük.
 
Amikor négy éven keresztül (2013 – 2017), a keceli II. János Pál pápa nevét viselő katolikus általános iskola és óvoda lelkivezetője voltam, kifejezett örömet jelentett számomra minden alkalom, amikor az egyes szentek életét megismerve és példájukon buzdulva az intézmény növendékei kedves versikék, énekek, vagy éppen színielőadás formájában elevenítették fel kiváló szentjeink cselekedeteit, jó szokássá vált gesztusait. Hálatelt szívvel szemléltem az alsó tagozat esti, lámpás felvonulását az iskola épületétől a templomig, ahol Szent Márton legendáját jelenítették meg a szereplő gyerekek. Arról szólt az emlékezés, akiről illett szólnia, s nem egy mellékes és jelentőségét tekintve sem hangsúlyos részletről. Vagyis Márton jótékonyságáról a fagyoskodó koldus felé, aki álmában a szenvedő Krisztusként jelent meg neki, hátán a félbevágott katonai köpennyel, és nem a libákról, akik köré már kész marketing épült, hogy a 21. század tájékozatlan embere is jól érezze magát, libasültet ropogtatva.
 
Félreértés ne essék: nem hiba a liba! Csak tudjuk azt, hogy ki miatt vált ily jelentőssé! Ugyanígy, illő és üdvös, ha tisztában vagyunk azzal, ki is volt Árpádházi Szent Erzsébet, és mi az a gazdag örökség, amit az utókorra hagyott, ami miatt a mai napig megemlegetjük őt.
 
A hagyomány szerint Erzsébet, a királyi palota fényűző életmódjából kilépve könnyekig hatódott a falakon túli nyomornegyed nélkülözésén, az üres tekintetű, reményvesztett, éhező embertömegek kínján, ám nem elmenekült a riasztó valóság láttán, hanem keresztény felelősséggel felismerve a helyzet súly(osság)át, a szívében felébredt részvéttől ihletődve, saját komfortzónáját többször elhagyva és testi épségét is kockáztatva, sürgető szeretettel hordta ki a királyi éléskamra javait a rászorulóknak. Észlelve tettét, szívtelen anyósa parancsba adta a kapuőrségnek, hogy távozásai előtt tartóztassák fel és vámoltassák el, hogy mit rejteget kötényében. Egy ilyen alkalommal, szorult helyzetében maga a Gondviselő Isten sietett segítségére, s az éhezők kenyere rózsává változott kötényében, majd ismét kenyérré, értékes táplálékká. Mindkettő, a kenyér és a rózsa Krisztus szimbólumai, aki a legszentebb Oltáriszentségben nekünk adta önmagát. A rózsa különösen a középkorban számított Jézusra vonatkozó jelképnek, ezért alakult ki az a szép hagyomány, hogy a hit védelmezőinek Szent Péter utóda, a mindenkori pápa egy aranyrózsát ajándékozott köszönetképpen.
 
Szép gyakorlata Egyházunknak, hogy minden évben, Szent Erzsébet ünnepe apropóján, úgynevezett „Erzsébet kenyeret” szentelünk a szentmisében, amelyet a hívő közösség tagjai magukkal visznek otthonaikba. Árpádházi Szent Erzsébet egyben a Katolikus Karitász védőszentje is, mely szervezet Plébániánk keretei között is áldásos tevékenységet fejt ki évről évre, több alkalommal is. Időszakonként gyűjtést szervez, melyhez templomunk hívő közössége és városszerte sok jóakaratú ember szívesen csatlakozik felajánlásaival. Tartósélelmiszert, jó minőségű ruhát, nemegyszer nagyobb értékű eszközöket (bútort, biciklit, vízforralót, stb.) osztunk, rászorultság alapján. Áldozatos igyekezetének köszönhetően, mintegy 300 családdal (közel 800 ember) vagyunk kapcsolatban. Ezt jó tudni azoknak is, akik a Katolikus Egyházat semmittevéssel vádolva előszeretettel és előítéletesen ócsárolják. Igaz, nem költünk annyit reklámra és marketingre, hogy szélesebb tömegekhez eljusson e tevékenység híre, de némi tájékozódás után könnyen feltűnik, hogy a hálás tekintetek, ragyogó gyermekarcok, és az őszinte mosoly sokak arcán nem ok nélküliek!
 
November 6-án (szombaton), Kiskunhalason, érseki szentmise keretében adtunk hálát az egyházmegyei Karitászcsoportok szolgálatáért, s egyúttal a helyi szervezet alakulásának 30. évfordulójáért. E nap egyben papi továbbképzés is volt, így az ünneplésbe Főegyházmegyénk papsága is bekapcsolódhatott. Tiszakécske delegációja is képviseltette magát Jekkel Lászlóné Erzsike és Petrezselyem Lászlóné Magdika vezetésével. Érsek atyánk áldásával megerősítve, a találkozás öröme felett érzett hálával, hasznos előadásokkal gazdagodva tértünk haza a Tisza jobb partjára, ahol lennünk és tennünk adatott.
 
Tamás atya gondolatai a Kécskei Újság november 10-i számában jelentek meg.