Levél Petőfi Sándorhoz, a lánglelkű költőhöz, a magyar nép hős fiához, az 1848-49-es szabadságharc emblematikus alakjához
 
Szervusz Sándor!
 
A távolból is jó szívvel köszöntelek!
Engedd meg, hogy tegezzelek, mint kiskőrösi a kiskőrösit.
Talán még megismersz. Hat évig koptattam a nevedet viselő Gimnázium padjait, sőt, a szülőházad előtt is szavaltam hajdanán egyik versedet szilveszter éjszakáján, a rólad elnevezett, nagy múltú, országos rendezvény keretében. Legutóbb, – épp egy éve -, köztéri szobrod talapzatánál koszorúzva, az ilyenkor sokszor ismételt Nemzeti dal egyik versszakát mondtam el. Tudod, az egyik legtöbbet emlegetett költeményed ez, amit oly sokan idéznek, de oly kevesen vesznek komolyan:
 
„Talpra magyar, hí’ a haza/ itt az idő, most, vagy soha…”
 
9 esztendeje pedig még én voltam Harangláb kultikus művedben, a Helység kalapácsában odahaza. Egy szó, mint száz: sok szállal kötődőm hozzád, és hálás is vagyok érted, Sándor.
A Gondviselés úgy alakította, hogy 17 éve elkerültem otthonról, édesapád mészárszéke mellől, s azóta hol itt, hol ott van az „itthon”, most épp a Tisza jobb partján, Tiszakécskén. Immáron negyedik esztendeje, hogy a március 15-e, – s reményeim szerint hamarosan a tavasz is – itt köszönt rám. Mert már nem olyan ám a tavasz, mint hajdanán volt Sándor! Szinte semmi sem olyan. Persze a világ folyton változik, ebben nincs újdonság, te is egy változó kor gyermeke voltál, alighanem tudod, miről beszélek.
De, hogy még a tavasz is áldozatául esett e változásnak…?
 
Telünk sem nagyon volt, így már te is gondban lennél „A puszta, télen” versed megírásánál, de az „Itt van az ősz, itt van újra…” kezdetű írásod sorai sem időzíthetők már szeptemberre… Alig észrevehető évszak lett ez is. S a „nyári napnak alkonyulatánál”, ha „megállék a kanyargó Tiszánál…” a lenyugvó Nap is úgy éget…csoda, hogy nem sül le a bőr az ember képéről. Persze vannak ennél arcpirítóbb kellemetlenségek is, Sándor!
 
Olyan időket élünk, hogy mindaz, ami eddig abszolút és meg sem kérdőjelezett érték volt, ma a relativizmus áldozatául esett. A te szívednek is oly fontos értékek: „szabadság, szerelem…”, hazaszeretet, házasság, család, tisztesség, becsület…
 
Te Sándor! Én épp úgy nem tudok megállni idegen eszmék hazug lobogói alatt, mint Te, annak idején! Pedig manapság nagy divatja van a zászlócserélgetésnek! Hol három, hol sokszínű, de leginkább kétszínű! Volt már francia, szivárványos, most éppen az ukrán a divat. Egy országé, ahol a politika lábbal tiporja a kisebbségi jogokat, és a testvéreinket kutyákhoz hasonlítják. S e zászló alatt, most mégis Kárpátalja sokszor lenézett és megbántott magyarjai önzetlen szívvel osztják meg kevéske kenyerüket a tankok elől menekülők százezreivel. Azt mondják az okosok, ez a zászlócsere a „részvét” jele. Eközben az ökumenikus segélyszervezetek, így a Katolikus Karitász most is ott vannak az ukrán – magyar határon, hogy fogadják a háború borzalma elől menekülőket. EZ a részvét jele!
 
Ugyanakkor idehaza, a közös üggyel mit sem törődve, külön érdekcsoportok verbuválódnak, – újak, vagy csak újragondoltak – hogy kiszolgálják az idegen érdekeket. Ezeket hívtátok ti, annak idején hazaárulónak! De ma vigyázni kell a szavakkal Sándor!
Még te is indexre kerülhetsz, ha rossz oldalon rekedsz, mint Milánóban az öreg Dosztojevszkij! Bár, ha jobban belegondolunk… ezek tényleg árulják a hazájukat, a HAZÁNKAT! 30 ezüstért.
Tudom, te ezt egy percig sem tűrnéd, és vagy kardot, vagy pennát ragadnál… Én sem tűröm Sándor! Csak tanácstalan vagyok sokszor, mit is tehetnék. Az eszmékkel van bajom, nem az emberrel. A bűnük, ami utálatos, nem a bűnös maga. Tudod, azok, akik minket támadnak, a hallgatásunkkal élnek vissza! Persze, ők annál harsányabbak.
 
“Európa csendes, újra csendes…” – mondottad volt egykoron. Nos, most e gondolatra nem kellene tintát pazarolnod. Európa képmutató, és csak néha csendes! Mostanság épp nyomasztóan zajos. Alig, hogy kilábalt egy könyörtelen járvány sokadik hullámából, egy többismeretlenes egyenlet eredményeként, most egy szégyenteljes agresszió képében arat a halál. Tudom, te hittél a kinyújtott karban lapuló kardban, a lovasrohamban, a becsapódó ágyúlövedék erejében… Én nem hiszek a fegyverekkel teremtett békében, Sándor! Semmilyen meglévő rosszra nem lehet válasz egy még nagyobb rossz! Most, hogy végre megszabadultunk a maszkoktól, jó lenne, ha az álarcok is lehullnának! Mert nem minden az, aminek látszik!
 
Sokszor én is inkább hallgattam. De nem azért, mert nincs véleményem, vagy, mert miden jó, úgy, ahogy van. Hanem mert megelégeltem a parttalan vitákat, meg a percemberek okoskodását, és a hatalomért bármilyen aljasságra kész tehetségtelenek erőlködését. De lám: most mégis szólok.
Mert már hallgatni sem bírok, Sándor!
 
Csak, hogy értsd: egy indulatoktól deformálódott, minőségi és civilizált eszmecserére nagyon ritkán képes, észérvek híján durva személyeskedésig fajuló vitatkozással dehonesztált, gúnnyal és cinizmussal teletűzdelt közhangulatban vergődő és sok mindenre közömbös világban élünk ma, Sándor. Egy világban, ahol semmi sem szent, és főleg az nem kell, ami SZENT! Nem kellenek a szentéletű példaképek, sokkal kelendőbbek ma a celebek. Ők olyan ismeretlen senkik, akikből a média ismert senkiket csinált.
Tudod Sándor, ma egy átlagos magyar háztartásban két mosógép is van. Az egyik a fürdőszobában, a másik a nappaliban. Az előbbi a szennyest, az utóbbi az agyakat mossa. Így aztán olyanok oktatnak bennünket kereszténységből, akik sosem hagyják el a komfortzónájukat, és papot is csak temetésen, templomot pedig még karácsonykor sem láttak! Olyanok beszélnek hazafiságról, akik ülve hallgatják meg Kölcsey himnuszát. Diktatúráról olyanok, akik szabadon és következmények nélkül osztanak meg ordas nagy hazugságokat, hol virológusnak, hol háborús szakértőnek gondolva magukat.
 
Nem szándékom elkeseríteni Téged, de ma már alig akad, aki ismerné a ti neveteket. Hogy ki volt Vasvári, Jókai, Írinyi, Korányi, Vajda János… A márciusi ifjak! Pedig tőletek volna mit tanulni 2022 magyarjainak is! Például, hogy térdet nem hajtunk, csak az Isten előtt! Mert „A magyarok istenére esküszünk… esküszünk, hogy rabok tovább nem leszünk!”
 
A napokban kezembe vettem kötetbe szerkesztett verseidet, s ahogy a hazafias költeményeket olvasom, egyre inkább azt látom: aggasztóan aktuális minden sorod, Sándor! 1848 áprilisában írtad Pesten:
 
„Megint beszélünk s csak beszélünk,
A nyelv mozog s a kéz pihen;
Azt akarják, hogy Magyarország
Inkább kofa, mint hős legyen.”
 
De megéltük már ezt is, amint másutt írod:
 
„Aki hozzánk jőne mostan
Bajainkat osztani,
Aki velünk kezet fogna:
Nincs barát, nincs atyafi.
 
No de semmi, jó az isten,
Ugy lesz, ahogy lenni kell:
Hagyjanak el! Csak magunkat
Mi magunk ne hagyjuk el.”
 
174 év távlatából is megérintenek soraid, még ha a hangod nem is csenghet fülembe:
 
„Mi emeltük föl először
A cselekvés zászlaját,
Mi riasztók föl zajunkkal
Nagy álmából a hazát!
 
A földet, mely koporsó volt
S benn egy nemzet a halott,
Megillettük, és tizennégy
Milljom szív földobogott.”
 
Kedves Petőfink!
 
Azóta is megemlegetjük e tettet, minden március idusán, és csodáló áhítattal szemléljük a felemelt zászlót, melynek színei piros, fehér és zöld! Ott leng e zászló most is 200 éves templomunk tornyán, csak úgy, mint születésed helyén, a fehérre meszelt, nádtetős ház falán. PIROS, mint a szabadságért kiontott vér, és a lángszívű szeretet. FEHÉR, mint az ártatlanság és szeplőtelen tisztaság. S ZÖLD, mint a fakadó rügy, egy szebb jövő reményteli ígérete. S azt már a legkisebbek is tudják, hogy ha „piros – fehér – zöld”, akkor „ …ez a magyar föld!”
Hurkapálcán lengetett, kicsiny kezek festette, szívszorítóan szép igazság: EZ A MAGYAR FÖLD! S én szeretném, hogy az is maradjon!
 
A magyar, mely a világ egyik legkülönlegesebb, és sokak szerint a legnehezebb, számunkra pedig mindenekelőtt a legszebb nyelve, a te anyanyelved is Sándor! E nyelven írtál, e nyelven vallottál szerelmet és kértél bocsánatot! E nyelven kárhoztattad a tehetetlenséget és a zsarnokságot, s e nyelven szólsz ma hozzánk is, s éppen ezért tudod, hogy e nyelv alkalmas arra, hogy szót értsünk egymással, legalább mi, akik ezt beszéljük! Segíts Sándor, hogy egyet-értők legyünk, mi, akik egy azon nyelven szólunk egymáshoz!
 
Ezen a nyelven tanultam meg imádkozni, és a Te boldog emlékű édesanyád is így tanított téged. Sándor! Rajtunk már semmi nem segíthet. Rajtunk csak Valaki segíthet. Hadd szólítsalak meg, mint evangélikus felmenőkkel bíró katolikus az evangélikust!
 
Imádkozzunk együtt szeretett hazánkért úgy, ahogy mi, Krisztusban testvérek mindig is imádkoztunk:
 
Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy,
szenteltessék meg a te neved;
jöjjön el a te országod;
legyen meg a te akaratod,
amint a mennyben, úgy a földön is.
Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma;
és bocsásd meg vétkeinket,
miképpen mi is megbocsátunk
az ellenünk vétkezőknek;
és ne vígy minket kísértésbe,
de szabadíts meg a gonosztól!
Mert tiéd az ORSZÁG, a HATALOM és a DICSŐSÉG
mindörökké. Ámen.
 
Így köszön el tőled a Tisza jobb partjáról,
böjtmás havának 15. napján
barátod és őszinte tisztelőd:
 
a kécskei plébános

Pályázat

Miserend

Hétközben
Kedd:
08:00

Szerda:
08:00

Péntek:
08:00

Hétvégén
Szombat:

Az előesti szentmisék szeptemberig szünetelnek.

Vasárnap:
10:00 és 18:00



* a hétköznapi szentmisék esetenként módosulhatnak, a nyári kötöttségek (pl. táborok) és a szabadságolás tükrében

Jogi Információk

Támogatóink

Kalocsa-Kecskeméti Érseki Hatóság

Tiszakécske Város polgárai

Tiszakécske/ Római Katolikus Plébánia támogatója a Magyar Élelmiszerbank Egyesület

Fejedelmi Pékség Kft.

Tisza-parti Termálfürdő