Aki ismer, tudja, hogy híresen rossz koránkelő vagyok. Ennek „örömére” viszont késő éjszakáig fenn téblábolok, végezve a dolgom. A vasárnapi prédikációk, vagy a szentmise végén kiosztott hirdetések sem sok napfényt láttak születésük pillanatában. Az ok bő tizenöt évvel ezelőtt keresendő. A szegedi szemináriumban szigorú napirend mellett zajlott az életünk, és az igen komolyan strukturált napok során vajmi kevés idő jutott arra, hogy az ember érdemi munkát végezzen alkonyatig. Főként a tanulnivaló, beadandók, kiselőadások elkészítése emésztett fel tetemes időt, amelyre – jobb híján – csak „lámpaoltás” után kínálkozott lehetőség. Az Apáthy kollégium közvetlen szomszédságában ugyanakkor ezzel nem voltam egyedül. A sötétség beálltával az orvostanhallgatók legalább akkora elánnal vetették bele magukat a téma rejtelmeibe, mint mi, papnövendékek. Sőt! De, ami a lényeg: ez az éjszakai üzemmód erőst megbosszulta magát másnap reggel, az elalvás szörnyű veszélyével fenyegetve, amelyben olykor sajnos nekem is volt részem. Nem szeretném a körülményekre, vagy a Ház kevésbé szerencsés programfelosztására fogni a dolgot. Mégha mindez kétségtelenül közre is játszott, a hiba – szaknyelven szólva – „az Ön készülékében van”! Én sem tudtam a Nap hívogató sugarainál nekiülni a feladatoknak. Másfelől a város zaja, a Dóm tér mindig nyüzsgő ember-rengetege, és a folyosókról óhatatlanul beszűrődő hangok sem segítették ebbéli igyekezetemet. Papként ugyanakkor a kötelesség olykor megkívánja, hogy az ember időben kelljen, mégha ugyanez a lefekvéskor nem is így történt.
 
Egy ilyen korai eszméléshez kapcsolódik az alábbi történet, néhány nappal korábbról. Hétfő reggel volt. Egy újabb hét kezdete. A város utcáira sűrű köd telepedett, az éledező Tiszapartiak álmoskás igyekezettel indultak dolguk után. Utam, mint már annyiszor, a Randevú tér irányába tartott, majd egy darabideig a Béke utcán haladva rákanyarodtam a „Hanusz közre”, s megfontoltan lépdelve érkeztem meg úticélomhoz, Hegedűs doktornő rendelőjébe. Most azt gondolhatja a kedves Olvasó, hogy ott történt valami említésre méltó. De bizony, ott nem történt semmi egyedi, hiszen a doktornő éppoly kedves volt, mint mindig, és az asszisztens hölgyek derűje sem veszített semmit korábbi fényéből. Ami odáig történt, na, az már figyelemreméltó.
 
Miután lehorgasztott fejű nép a magyar, aki, ha fel is néz, inkább a másikon keresztül, mint sem a szemébe, hát ahhoz voltam szokva, hogy köszönni nem igen fontos, mert úgyse viszonozzák. Persze köszönteni a mellettünk elhaladót nem a viszonzás érdekében illik, hanem mert ez afféle nemzeti ninimum (kéne’, hogy legyen!), ráadásul a jóneveltség fokmérője is. De mégis rosszul esik az a fajta közöny, ahogy sokan nem fogadják az ember köszönését. Illúzióim nincsenek: az a világ elmúlt már, hogy a papnak kalapot emeltek. Inkább nem hordanak kalapot… Így aztán nem is mondhatja az ember, hogy „le a kalappal” a másik előtt! Ha csak egy fejbiccentéssel is, de az ismeretleneket is igyekszem üdvözölni. Ilyen tapasztalatokkal indultam el a Plébániáról ezen a novemberi napon.
 
Kisvártatva kedves ismerősök sziluettje rajzolódott ki előttem a hajnali ködben. A férj féltő szeretettel ölelte magához feleségét, munkába menet. Jó szívvel intettem feléjük és kiáltottam jó reggelt! Köszöntésem visszhangra talált. Nem sokkal később a Dr. Hanusz kövét koptatva biciklis közeledett irányomba, és már formálni készültem egy újabb köszöntést, amikor meglepetésemre „Dicsértessék a Jézus Krisztus”-sal ajándékozott meg a tovább suhanó fiatalember. Nem titok, de talán nem is megdöbbentő, hogy ez a legkedvesebb köszönés számomra! Hála érte! A járdán kedves gyermekhang törte meg a csendet újfent, egy kislány sétált édesapjával, minden bizonnyal az óvodába, lelkesen elemezve a közeli ház erkélyének gazdag díszítését. Őket is ismerem, így hát örömmel köszöntem is. Szinte egybecsengtek szavaink. Az eredmény: 3 – 3. Kaptam is, adtam is. A rendelő ajtajában szigorú tekintetű hölgy várakozott bebocsátásra. Fáradt volt, vagy gondterhelt, esetleg mindkettő? Nem tudtam volna eldönteni. Köszöntésem mellé egy kérdést is intéztem hozzá. Kissé talán meglepődött, majd elmosolyodott. Nagyon jól állt neki! Az elsőség őt illette, de távozáskor kedvesen el is búcsúzott.
 
Mindezen élményektől ihletődve az jutott eszembe, vajon van-e a városnak másik ilyen utcája is, vagy ez csak a Dr. Hanusz varázsa? Netán a korai idősáv felel mindenért?
 
Hiszem, hogy másutt és máskor is találunk figyelmes és körültekintő embertársakat. Ezért arra buzdítok minden tiszakécskei lakótársat, legyen bátorsága különbnek lenni másoknál. Ha nem is talál viszonzásra, de mégis elmondhatja: „rajtam nem múlott”. Sosem veszít, aki többet ad. Legfeljebb 4 – 0 lesz „ide”! Hajrá Tiszakécske!
 
Tamás atya gondolatai a Kécskei Újság november 16-i számában jelentek meg.

Népszámlálás

Pályázat

Miserend

Hétköznap
Kedd:
17:00

Szerda:
17:00

Péntek:
17:00

(kedden szentmise után énekes rózsafüzért imádkozunk; szerdán és pénteken a szentmisében litániát végzünk)

Hétvégén
Szombat:

szentmise 2022. október 1-től: 18:00

Vasárnap:
10:00 és 18:00



* a hétköznapi szentmisék esetenként módosulhatnak, ezért kérjük nyomon követni az aktuális (heti) hirdetést!

Jogi Információk

Támogatóink

Kalocsa-Kecskeméti Érseki Hatóság

Tiszakécske Város polgárai

Tiszakécske/ Római Katolikus Plébánia támogatója a Magyar Élelmiszerbank Egyesület

Fejedelmi Pékség Kft.

Tisza-parti Termálfürdő