Krisztus a jövőnk!

E néhány sornak eredetileg ezt a címet szántam: kacagó cinizmus. Ám sokkal hangsúlyosabb a címben megfogalmazódó pozitív üzenet, noha a másikról is ejtek szót gazdagon!

 

Sokféle gondolat, de leginkább érzés kavarog bennem, melyek óhatatlanul megszólalásra bírnak, meglehet, ez számomra munkaköri kötelesség is. E gondolatokat az élet ihleti, pontosabban a világ, amiben élek, és amelynek sokszor aggasztó kortünetei kényelmetlen teherként nehezednek vállunkra és telepednek a lelkünkre. Azokéra is, akik szerint nincs ilyen! Nevezhetjük pszichés kihívásnak, mentális problémának, rossz közérzetnek, megszürkült kedélyállapotnak, vagy egész egyszerűen rossz-indulatnak, igencsak ugyanarról beszélünk: küszködik bennünk a lélek.

 

Sok minden felzaklatja belső békénket, sok minden elszomorít, felháborít és aggaszt bennünket. S ez csak még elviselhetetlenebbé duzzad, amikor úgy érezzük, vagy elhisszük másoknak, hogy erről nem szabad beszélnünk, ennek nem szabad hangot adnunk! Paradox módon az intoleráns tolerancia diktatúráját éljük. Ezt valamikor, valaki, találóan így fogalmazta meg: egy szabad világban a szabad ember szabadon mondhatja azt, amit szabad! Erről van szó, kérem szépen: hogy az elfogadást követelők a legkirekesztőbbek sokszor, és különösen visszás a jelenség, amikor tudatlanságukat és tájékozatlanságukat szükségtelen gőggel és maró gúnnyal, cinizmussal próbálják ellensúlyozni. Ami az utóbbi napokban mélyen elgondolkodtatott – noha a szóban forgó tendencia nem újkeletű számomra – az a küszöbön lévő pápalátogatást övező élénk érdeklődés jelensége.

 

Nem meglepő módon, Magyar Katolikus Egyházunk számára nagy megtiszteltetés Ferenc pápa látogatása, még ha elsősorban a magyar állam is a kezdeményezője és szervezője az eseménynek. Ugyanis az Államfő meghívását elfogadva érkezik hazánkba a Szentatya, ráadásul öt éven belül immár harmadszor keresi fel a Kárpát-medencét, kitüntetett helyzetbe hozva ez által országunkat és a magyarajkú közösséget. Figyelem a híradásokat, amelyek olykor kéretlenül jönnek szembe velem. Sajnos a megosztottság és a pártoskodás újfent mérgezi az esemény atmoszféráját. A teljesen együgyű, már-már nevetségesen komolytalan kérdéseken túl olyan vádak és gyűlöletvezérelt véleményalkotás övezik a témát, hogy egy jóérzésű ember csak kapkodja a fejét. Egyházi fórumokon megjelenő, vagy onnan átemelt tájékoztatások kapcsán, legtöbbször a közösségi oldalakon, hozzászólás formájában bántó és indokolatlanul eltúlzott reakciók tömege lepi el a híreket. Nem véletlen mondják, hogy a stílus maga az ember! Ezt a fajtát pedig az sem tartja vissza – többségük vélhetően fel sem éri ésszel! – hogy minden egyes, cinikus hangvételű, hatásvadász megnyilvánulással, nem egyszer, rágalmaikkal, saját magukról állítanak ki szegénységi bizonyítványt. A kommentszekciók színvonala egy füstös lebuj szintjétől is messze elmaradnak! A mindenhez IS jobban értők között pedig nemcsak tudatlan, fogalomtalan, szánandó véleményvezérek vannak, hanem tanult, tehát elvileg (bár nem törvényszerűen) értelmes emberek is, akiket ugyanakkor az érzelmeik irányítanak, s elsősorban nem a józan eszük.

 

Egyszer azt olvastam, hogy a kommunizmusban az a legrosszabb, ami utána következik. Nyilván, ez vitatható állaspont, azonban némi igazságtartalma mégis csak van. Évtizedekig az volt a jelszó keresztény örökséggel bíró családokban is, hogy „majd ő eldönti…”, így rázva le a felelősséget magukról. Nos, valójában nem volt a felnövekvő generációknak valódi döntési lehetőségük, más alternatívájuk, hiszen csak szüleik és közvetlen környezetük lanyhaságát és önzését látták maguk előtt, nem csoda, hogy belekényelmesedtek bűneikbe, rossz szokásaikba és szakítottak a krisztusi családdal (az Egyház), de jószerivel magával az Istennel is.

 

Viszont sokszor éppen ők azok, akik belekotnyeleskednek a hívő ember életébe, kritikusan szemlélve annak üdvös igyekezetét, gyengeségekkel terhelt, de jóra irányuló törekvéseit. Ők, egy istentelen és embertelen idealizmus szocializmussá szelídült rendszerének foganatjai, a legjobb esetben is csak szigorúan a maguk módján vallásosak népes tábora, akik az alapvonalon túlról, szotyihéjat köpködve, a tizenegyeseket is jobban rúgnák, mint a pályán küzdő, sokszor csetlő-botló játékos. Cserébe a másikat rugdossák, szidják, mocskolják, bár maguk egy arasszal sem tesznek hozzá a mérkőzés pozitív kimeneteléhez, – Uram bocsá’ – sikeréhez. Ők az örök túlélők, akik igazán semmit sem tudnak megélni. Harsányak, ha mások botlásairól van szó, és közönyösek a valódi eredmények láttán. Bántóan kritikusak és megbélyegzők, amikor valakit zuhanni látnak, de gyanakvók és előítéletesek, ha valami tagadhatatlanul jól sikerül. Észérvek híján pedig csak röhögni tudnak, és személyeskedő, cinikus megjegyzésekkel mérgezik az értékes vitákat. Számukra a másként gondolkodó ellenség, sorsa pedig a pusztulás! Lételemük a ködösítés, a „maszatolás”, előszeretettel mosnak össze mindent mindennel, miközben maguk sem uralják már az általuk teremtett káoszt. Ha csak fele annyira lennétek megértőek másokkal, mint amennyire elnézőek vagytok saját magatokkal, nem itt tartanánk! De ugye mindig könnyebb szidni a sötétséget, mint lámpást gyújtani!

 

„Krisztus a jövőnk!” – szól a pápalátogatás mottója. Ő azért jött, hogy világosságot gyújtson, megtörve a sötétség hatalmát, úgy a fejekben, mint a szívekben. Csak az pártolhatja a sötétséget, akinek van takargatnivalója! Pál apostol így bátorít az efezusi levél 5. fejezetében: „Éljetek úgy, mint a világosság fiai. A világosság gyümölcse csupa jóság, igazságosság és egyenesség. Azt keressétek, ami kedves az Úr szemében. Ne legyen részetek a sötétség meddő tetteiben, inkább ítéljétek el őket.” (Ef 5,8c-11.)

 

Kedvetlen Kritikusok! Pap vagyok. Tudatlanságotok céltáblája, egyike a ma leginkább gyűlölt csoportok közé tartozóknak. Az Egyház a családom, ezért nem hagyom szó nélkül, amikor mocskoljátok! Nem tökéletes, de legalább a tökéletességre törekvő. Szemben a ti tökéletességetek látszatával vagy büszkén felvállalt tökéletlenségeitekkel.

 

Hiszek az egy Istenben, és Jézus Krisztusban, a világ megváltójában. Prohászkával szólva, „hiszek a szeretet végső győzelmében”, a Krisztus által örök életre támadó világosság erejében! Ferenc pápa személyében Szent Péter utóda, a sziklára épült Egyház (vö. Mt 16,18) látható feje érkezik Szent István országába, Boldog Brenner János vértanú pap és szentéletű polgártársai szülőföldjére. Hiszem, hogy hazánknak nem csak múltja, de jövője is van, Krisztusban!