Esztella néni esete a kommunista temetéssel

Földi zarándoklása 89. évében, családjától távol, de szeretteivel szívében, egy üresedésre váró kórházi ágyon Esztella néni csendesen elhunyt. Volt, aki siratta, akadt, ki csak sajnálta, és olyan is, aki elsősorban saját magát. Mert „jaj mi lesz velünk ezután…?” Hogy vele mi lesz, az mellékes. Kiadják, hazahozzák, eltemetik. Pont. Na de hogy temetik? Hogy temetnék? Ahogy szokták! Hogy is szokták? Majd a vállalkozó megmondja.

 

Nagyon szerettük a mamát, egy életet ledolgozott értünk, hétrét görnyedve, kései fekvésekkel, álmatlan éjszakákkal, korai kelésekkel, látástól Mikulásig. Hogy mi adott hozzá erőt neki? A családja, meg valami „jóisten”, akit gyakorta emlegetett, és az előbbiek jelenlétében gyakran szólongatott is. Úgy mondta: imádkozik. Övéinek csak úgy tűnt, magában beszél. Szegény mama. Lehet, hogy nem is egészen tiszta már. Pedig Esztella néni nagyon is tiszta volt! Nemcsak fejben, szívben, s lélekben is! Minden Istenadta hajnalon és késő estéli órán, de még a verejtékes munka közepette is, egész életében kérte az Urat: adjon erőt, egészséget, kurázsit és lehetőséget, s így boldogságot, békességet, na meg hitet az övéinek!

 

S az Úr adott ezt is, azt is. Hol többet, hol épp eleget, de adott, mert „mindaz, aki kér, kap, aki keres, talál, és aki zörget, annak megnyittatik.” (Lukács 11,10.) Csak épp hitet nem tudott eleget adni. Ugyan próbált Ő, csak nem fogadták. Habár Esztella néni tudott kérni, s könyörögni. Igaz, utóbb, de egyre többször már csak a családjától. Zörgetett, de sokszor bizony zárt kapukra talált. Jóllehet, szépen kérte, hogy „gyerekek, ne perlekedjetek!” S hogy könyörgött, hogy „tegyétek el azokat a telefonokat, ha hozzátok beszélek! Gyerekek, szeressétek egymást, az élet rövid! Kérjétek a jó Istent….” No, rendszerint csak eddig jutott, mert itt ingerülten megakasztották, lehurrogták, hogy „tessék már ezt abbahagyni anyuka! Megint kihűl a húsleves!” S anyuka végül elhallgatott. Sokáig és sokszor. Ezegyszer végleg!

 

Nem szólhat immár bele a fiatalok dolgába, de abba se, hogyan szeretne búcsúzni ettől a nehézségekkel barázdált, múlandó, földi léttől. Bár tudják, hogy milyen fontos volt számára egész életében a hit, meg az a bizonyos „jóisten”. Hiszen keresztény volt, s nemcsak papíron, meg csak úgy, a maga módján. Hívő ember volt ránézésre is, felvállaltan is, a valóságban, teljes életnagyságban. Az Úr Jézusnak volt híve, s nem az ingatag emberi vélekedéseknek, vagy a szezonális divattal változó korszellemnek, hogy „majd eldönti, ha nagy lesz”, meg „nem erőltetjük, ha már jó példát nem adhatunk számára”. Ő sem erőltetett semmit, pedig még jó példát is adott hozzá, de hiába. A gyerekek még bérmálkoztak is, az unokák voltak elsőáldozók, s a dédunokát is sikerült megkeresztelni. Valójában a gyerekek kibérmálkoztak az Egyházból, a drága unokák utolsó áldozókká lettek, a gyönyörű kis dédinek pedig lett egy papírja, a mama megnyugtatására. Esztella néni megnyugodott. Immár békében.

 

Hacsak fel nem zaklatja imádságos szívét, hogy a gyászjelentésen ez áll: „… búcsúzunk tőle, polgári szertartás szerint”. Erre még a sokat látott szomszédasszony is felkapja a fejét! Micsoda? Esztike egész életében templomba járó asszony volt! Bár utóbb lehetősége már nem sok, oka mindig akadt ott is imádkozni. Volt miért! Volt kiért! S most a család eltemeti az egyetlen, értük is imádkozó tagját, polgári szertartás szerint, ahol kényesen figyelnek arra, hogy a feltámadásról egy szó, még annyi se essék! A mama is mindig erről beszélt, hogy mi lesz majd odaát! Hagyjuk a csudába, beszéljünk arról, ami biztos: élt 89 évet.

 

Mifelénk ezt úgy nevezték: kommunista temetés. Istentelen, hitnélküli, önsajnálkozós, reményt vesztett, földhözragadt. Minden, ami Esztella néni NEM volt! Ugyan az ő temetése, mégsem róla szól! Pap keresztelte, színész temeti. Az előadásra többen is kíváncsiak, hiszen a művészúr olyan szépen szavalja a Miatyánkot! Ez volt Esztella néni egyik legkedvesebb „verse”. Hát csendüljön fel, ezegyszer utoljára.

 

„Legyen neki könnyű a föld!” – ahogy ilyenkor mondják. Bár ő már a föld súlyából mit sem érez. Hordozott ő elég terhet, amit rápakoltak a szeretet nevében. Immár Jézus szentséges Szívén megpihenve, ködfátyolos tekintettel szemléli az élete művét. Isten vele! Isten velünk! Célba ért, ámbár van még dolga: övéiért közbenjárni! Mert „a szeretet soha el nem múlik!” (1Kor 13,8a.)