TAPS! Minek is? Kinek is?

Egy ritkán látott ismerős, 50-es évei második felében járó édesapa mesélte, hogy egy nap a lánya odaállt elé és bejelentette: egy időre itt hagyja Magyarországot, és a tanulmányait megkoronázandó német nyelvterületre megy, hogy középfokú nyelvvizsgáját még tökéletesebbre fejlessze. Az apa ennyit mondott nekem zárásképpen: „Tudomásul vettem, de nem tapsoltam hozzá!” Nem tapsolt, vagyis nem díjazta az ötletet.

 

Taps. Mi is az? Az értelmező kéziszótár szerint tetszést, helyeslést, ünneplést kifejező, valamint újrázást, ráadást sürgető megnyilvánulás. Ha valamihez az ember nem tapsol, akkor azt ezek hiányában teszi, hacsak nem sértettségét kívánja ezzel demonstrálni, avagy büszke gőgből nem hajlandó értékelni a megbecsülendőt. Ugyanakkor a jellemes ember nem is tud, és nem is kíván mindenhez jópofát vágni, és ilyenkor bizony az elvárt taps is elmarad! Olykor viszont teljesen indokolatlanul tapsolunk, ezáltal komolytalanná téve a kitüntetés eme fontos gesztusát. Nos, egy ideje ez utóbbi kapcsán fogant gondolatok foglalkoztatnak, és ezért is hozakodom most elő a témával. Lehet vitatni, akár cáfolni is! Nem vitát szeretnék generálni, de az érdemi eszmecserére abszolúte nyitott vagyok az ügyben!

 

Egyik legfőbb szempont számomra, és ennek okán talán a legerősebb érvem is ezzel szemben a 20. század diktatúráinak propaganda által „túltolt” gyakorlata. Az úgynevezett totalitarista berendezkedésű országokban, mint amilyet a fasiszta és kommunista vezérek erőszakoltak rá a társadalmaikra, vagyis ahol mindent egyetlen, kiválasztott csoport tagjainak elképzelései határoztak meg, a politikai gyűlések résztvevői kötelesek voltak hosszú, ütemes tapssal, többnyire állva köszönteni vezérüket. Magyarországon például 1949 és 1956 között a bolsevik vezért, Rákosi Mátyást is így kellett megtapsolni, és a taps ritmusára az „Él-jen Ráko-si, él-jen a Párt!” rigmust is többször el kellett mondani. Ennek a személyi kultusznak éppen az 56-os forradalom vetett véget. A hatvannyolc évvel ezelőtti események szereplői közül sem érdemel mindenki tapsot! Bár az istentelen és embertelen rendszer évtizedekig a pribékeket és gyilkosokat, a besúgókat és az elvtelen elvtársakat tüntette ki, mindenki mást pedig el, de a föld alá kényszerített igazság tudta: ezeknek nem jár taps!

 

Sokan az életükért, mások az állásuk megmaradása érdekében, vagy a gyerek továbbtanulási esélyei miatt tapsoltak, de nem szívből. Ezzel persze, akaratlanul ők is lejáratták e nemes gesztust. Napjainkban az indokolatlan és felesleges tapsolás dívik sok helyütt. Kérdezem én: miért tapsoljuk meg azokat, akiknek hivatali és/vagy lelkiismereti kötelessége is megjelenni egy-egy városi eseményen, megemlékezésen, fórumon? Mit fejezünk ki mindezzel? Értékeljük, hogy vállalt kötelezettségüknek kegyesen eleget tesznek, mint megválasztott tisztségviselők, akik többségi felhatalmazással hivatottak végezni a dolgukat? Megítélésem szerint bőven elég lenne, a protokoll előírásait szem előtt tartva, s ezáltal kellően megtisztelve a becses elöljáróságot, ha tapsra buzdító hatásszünet nélkül hangoznának el neveik és viselt hivataluk a köszöntésben. Ahogy az történt például szűkebb pátriámban, Kiskőrösön, a forradalom és szabadságharc emlékére rendezett fáklyás felvonulás alkalmával október 23-án!

 

A taps a hősöket és az életüket áldozókat illeti meg egy ilyen megemlékezésen. Hivatali kötelességnek eleget tenni nem hőstett! Magától értetődő természetességgel tapsoljuk meg a településünk díszpolgárait, hiszen nem véletlen lettek azzá. Megtapsoljuk az ünnepi beszédet elmondó szónokot, értékelve felkészültségét. Taps illeti meg a fiatalok erőfeszítéseit és tanáraik igyekezetét, amiért ízléses műsorral, szívhez szóló verssel, prózával és énekkel gazdagították együttlétünket. Kedves Testvérek! Jó szívvel bátorítok mindenkit: ott tapsoljunk, ahol valóban van miért!