Árpádházi Szent Erzsébet örökében

November második felének napjai a szolgáló szeretet, s az ennek kapcsán intézményesült szeretetszolgálat ünnepe katolikus Egyházunkban. Árpádházi Szent Erzsébet nemcsak a kenyerét, de mindenekelőtt a szívét adta oda a szükséget szenvedőknek, Isten nagyobb dicsőségére! Példája több évszázad múltán is vonz és kötelez.

 

Ennek jegyében minden évben, e kiváló szentünk liturgikus emlékezetéhez kapcsolódóan, nevét viselő kenyeret vagy cipót szentelünk a szentmisékben, melyet egyházközségünkben, immár évek óta a Karitász csoport önkéntesei osztanak ki az imádságos együttlét végén. Nem olyan régen hallottam egy igazán beszédes, paraszti bölcsességet: „A falatnak is van fele.” Sokszor talán aggasztóan kevés az, amit adni tudunk, de Szent Erzsébet életpéldája arra ösztönöz bennünket, hogy azt a keveset adjuk oda, s mindezt ne könyöradományként, pláne viszonzást várva, hanem jó szívvel! Valami keveset az életemből: nemcsak a falatot, hanem egy falatnyi időt, törődést, türelmet, figyelmet szentelve a rászorulónak.

 

E gondolatok jegyében szervezték meg idén is a főegyházmegyei karitász csoportok számára azt a szakmai-, és lelki napot, melyen Tiszakécske is képviseltette magát. A rendezvénynek ezúttal a déli határ menti község, Kelebia adott otthont. Közösségünkből Jekkel Lászlóné Erzsike és Petrezselyem Lászlóné Magdika tartottak előadást, a szervezők megtisztelő felkérésének eleget téve.

 

S ha Árpádházi Szent Erzsébet, akkor Gyimesfelsőlok! Immár évek óta részese lehetek erdélyországi testvértelepülésünk búcsúi ünnepének, ahová a jó Isten kegyelméből idén is ellátogattunk. Berszán Lajos „papbácsi” mellett Vass Nimród plébános atya vendégeiként, újfent bartáti szívvel és testvéri szeretettel fogadtak bennünket. Az emberiség történetében az idők kezdete óta a jelentősebb alkalmak mind egy asztal köré szerveződnek. Nagy öröm azt megtapasztalni évről-évre, hogy nemcsak a terített asztalnál, de az Úr asztalának vendégeiként is közösségben vagyunk, szívünkben hálával s ajkunkon a köszönet szavával. Néhány éve, jelenlegi minőségemben az első látogatás alkalmával írt versem zárósoraival szívemben indultam haza ezúttal is:

 

„Köszönjük a szíveslátást!

Adjon érte Isten áldást,

s jövendőben viszontlátást!”

 

Tamás atya