Temetői csend-élet

Talán kissé ellentmondásosnak hat a cím: csend-élet. Mert, ha élet, akkor az bizony nagyon is zajos, mozgalmas tud lenni, s gyakorta nélkülözi a csendet. Ám mégiscsak így, kötőjellel használnám most gondolataim kifejtésére, afféle összegzés gyanánt. Nem titok, hogy az elmúlt hétvége tapasztalatai ihlették soraimat, melyeket temetői sétám során gyűjtöttem.

 

Sokszor „félve” megyek ki ilyenkor a sírok közé, azon elmélkedve vajon mennyi érzéketlen, tapintatlan, figyelmetlen, együgyű emberrel találkozom, akik nem tudják, hogy a temető elsősorban az elhunytak nyugvó helye és nem piactér, ahol kedvünkre hangoskodunk, hahotázunk, ne adj Isten, káromkodunk!

 

Sajnos aggasztóan sokszor tapasztalom ezt, mely jelenség nem csak helyi sajátosság. Neveletlenség, vagy alapvető, készségszintű probléma? Nem tudom. De probléma, ami mellett nem tudok szó nélkül elmenni! Egy templomban olvastam egyszer az alábbi felhívást: „Ha hiszel, imádkozz! Ha nem hiszel, csodálkozz! Ha ember vagy, viselkedj!”

 

Nos, ezt minden túlzás nélkül ki lehetne függeszteni a temetők kapuira is! Valamire való hívő ember mindenekelőtt imádkozni megy szerettei sírjához, de ilyenkor, Halottak napja környékén csodálni való is akad bőven. Ami viszont minden körülmények között, megkülönböztetés nélkül kötelez: viselkedjünk!

 

Ne zavarjuk mások csendjét, békességkeresését, fájó elcsendesedését! Bármennyire ritkán látott, kedves arcokkal találkozunk temetői utunk során, örömünk legyen visszafogott és a helyhez méltó! Csendben, kulturáltan is kifejezhetjük ebbéli örömünket, anélkül, hogy bárki, – akire ráadásul mindez nem is tartozik – fel kell, hogy figyeljen rá. S az, hogy mennyi gyógyszert szedünk, meg mit mondott az orvos, és, hogy állítólag kik válnak és egyébként is milyen drágaság van a boltokban… Kérem tisztelettel: NEM ODA VALÓ!

 

Az imádság hangjain túl semmilyen hangoskodásnak nincs jogosultsága egy temetőben! Zajos világunk zakatolása e nélkül is felzavarja a temetők csendjét, nem kell azt még tetézni ilyesfajta felelőtlen megnyilvánulásokkal. Ősi szabály: csak akkor szólalj meg, ha a mondanivalód értelmesebb a csendnél, amit megtörsz vele! A temetők csendje és békéje tiszteletre méltó körülmény! S ehhez még csak vallásosnak sem kell lenni! Ez emberi minimum.

 

Idén azonban sok, pozitív tapasztalatot is gyűjtöttem! Gémes atya sírjánál időzve, már estéli órán, egyszer csak ismerős imádság szavai ütötték meg a fülemet: „… asszonyunk, Szűz Mária, Istennek szent anyja…” Jól esett tudni, hogy nem csak én vagyok így ezzel. Egy közeli sír mellett egy család fohászkodott. Nem bántó, tolakodó módon, az esti lenge szellő azonban felkapta e hangokat, s a temető csendjében tovább vitte. Talán eljutott olyan sírhalmok fölé is, ahol már senki sem imádkozik!

 

Mindenszentek ünnepének délelőttjén, amikor a sírokat szenteltem, a legtöbb arra járó megtisztelte azt a néhány meghitt pillanatot, s elcsendesedett mellettünk elhaladva. Köszönet érte! S hálás vagyok mindazoknak is, akik (ismeretlenül is) fogadták a köszöntésemet, vagy akik rám köszöntek. A temetőkápolna előtti padon, miközben sokan betértek a megszentelt falak közé mécsest gyújtani, egy fiatal pár ücsörgött, bőven sötétedés után. Nagyon kulturáltan, talán épp e csendtől ihletődve, halkan beszélgettek. Nem, hogy nem zavartak senkit, üde színfoltjai voltak e különleges estének. Talán egy új család alapjai, a holtak között is az élet szolgálatában, jövőt tervezve.

 

S igazán szép, meghitt perceket tölthettem többed magammal a ravatalozó előterében gondosan elhelyezett, sok száz mécses imbolygó lángjánál, amit történetesen egy kivételesen szép zenei aláfestés kísért. Idén nekem sem volt alkalmam hazajutni, hiszen a hétvége számomra „nagyüzem”. De itt is meg tudtam emlékezni a hozzám-tartozókról, akik már nincsenek ölelésnyi távolságra tőlem. Mindemellett, nem kis aggodalommal figyelve világunk dolgainak alakulását, sokkal több bölcsőért, és minél kevesebb koporsóért imádkoztam! Mert az élet él, és élni akar!

 

Erről szól keresztény hitünk is: feltámadunk! Nem a földhözragadt ember kétségbeesésével és tehetetlenségével, hanem a viszontlátás boldog reményével szívünkben állunk meg egy szomorú ravatal, vagy a gyászos fejfa mellett. Ebben a hitben és ezzel a reménnyel emlékeztünk meg idén is egyházközségünk, 2024 novembere óta meghalt híveiről. 42 mécses égett a tiszteletükre, 42 család fájó veszteségének jeleként. Legyen áldott az emlékük és békés a nyugovásuk! De vigyázzunk mi is a békére, magunkban és magunk körül!