Lakatos Tibor 1980-ban született Orosházán, itt töltötte általános és középiskolás éveit, majd Szegeden szerezte diplomáit. Tizenhét éve Tiszakécskén él, a hét hét napján itt végzi hivatását hitoktatóként és történelem szakos tanárként.

 

– Nem a cigányságom a legmeghatározóbb saját magammal kapcsolatban, nem ez jut eszembe először, ha magamra gondolok. Elsősorban emberként tekintek magamra, mint ahogyan másokra is, de az énem része, hogy cigány vagyok. A származásom sok viszontagsággal járt, mégis büszke vagyok rá. Ha választhatnék, újra cigánynak születnék. Azok a kvalitások, amelyek a népemet jellemzik, különlegessé tesznek minket, mint ahogyan az is különleges, hogy egyszerre cigány és magyar szívvel létezhetek. Tehát igen, a származásom meghatároz engem, de ennél fontosabb az Istennel való kapcsolatom, a kereszténységem, amely szintén születésem óta az életem része.

 

– A bántó jelzők mindig a „cigány” szóhoz kapcsolódnak, ezért vélhetjük ezt pejoratívnak, holott nem az. Ha elfogadod, és megtanulsz örülni annak, hogy cigány vagy, akkor már nem jelent problémát, hogy így neveznek. És számomra ez őszintébb is, mint a roma. Azon kell dolgoznunk, hogy a cigány szó használatához ne társuljon negatív értelem vagy érzelem.

 

– Igen, volt rá példa. A Táncsics gimnáziumban akadtak olyan tanulók, akik éreztették velem, a jelenlétem nem kívánatos a számukra. Ez azért volt nagyon fájó, mert igazából nem is ismertek. Csak a külsőmet nézték, hogy más a bőrszínem, és ez alapján ítéltek meg. Az igazi probléma akkor alakul ki, ha valaki olyan sokszor hallja, ő nem ér annyit, mint a többi, hogy már el is hiszi magáról. De ugyanebben az időben a jó Isten olyan embereket küldött az életembe, akik ennek épp az ellenkezőjét bizonyították. Sok nem cigány társ és tanár erősítette meg bennem, hogy fontos és értékes ember vagyok. Ezek a pozitívumok képesek voltak begyógyítani a sebeket, és nagyban növelték az önbecsülésemet. A mai napig hálás vagyok az egykori osztályfőnökömnek, Bánkiné dr. Borbély Máriának, aki segített, hogy annak lássam magam, aki valójában vagyok.

 

– Sajnos a „munkanélküliség” szó már összekapcsolódott a cigánysággal, pedig szerintem ez nem származás kérdése. Többen mondják, hogy a cigányok nem szeretnek dolgozni, pedig ha visszatekintünk a történelemben, a cigányok mindig is dolgoztak, sőt, nagyon kemény fizikai munkát végeztek. A rendszerváltás után viszont perifériára szorultak, megfelelő képzettség híján kiszorultak a munkaerőpiacról, és ez számos negatívumot szült. Sok a megoldásra váró feladat, gond és probléma, ez viszont már szociális kérdés. Viszont ha ki kell emelni valamit, amiben erős kvalitással rendelkezik ez a nép, akkor a zene mindenképp ide tartozik.

 

– Természetesen tisztában vagyok velük. Magamon viselem egy részüket, értsd itt a külső rasszjegyeket, amelyek születés óta a részemet képezik. Talán épp emiatt nem érzem szükségét annak, hogy bármilyen szimbólumot megjelenítsek magamon. Viszont nagyon fontos számomra a cigány himnusz, és bár a magyart is teljes szívvel éneklem, örülnék, ha találnánk alkalmat arra, hogy rendszeresen elhangozhasson a cigány is.

 

– Reális esélyt nem látok arra, hogy ez megszülethessen, épp ezért azt mondom, inkább azon kellene dolgoznunk, hogy a cigányok és nem cigányok közelebb kerüljenek egymáshoz. A történelemben a magyarság és a cigányság sorsa összefonódott, és ha visszatekintünk, sok-sok pozitív közös eseményt találunk. Ha erre hívnák fel az emberek figyelmét, rájöhetnénk, hogy mi összetartozunk, és közösen kell előrébb jutnunk. A cigányság gyökerei is itt vannak már, hisz ez a nép hatszáz éve van jelen Magyarországon. Persze biztosan vannak olyan cigányok, akik úgy érzik, hazátlanok, és boldogabb életet élhetnék egy saját országban. Nekem viszont Magyarország a hazám…Erről eszembe jut egy történet. A gimnáziumban engem ért a megtiszteltetés, miszerint egy éven keresztül tarthattam a magyar zászlót az iskolai rendezvényeken. Úgy vélem, nem véletlen, hogy engem választottak. Amikor egyszer át kellett vinnem a kultúrházba a zászlót, néhány fiatal odaszólt hozzám az utcán, hogy „nem égeti a kezed a zászlórúd?”. Akkor nem szóltam semmit, csak évekkel később fogalmazódott meg bennem a bizonyosság: arról, minek érzem magam, csak én dönthetek, senki más. Én magyarnak érzem magam – aki nem mellesleg cigány –, ez a hazám, amit el nem hagynék soha. Itt teljesítem az Istentől kapott feladatot.